1. fejezet - A múlt

Másnap reggel nagyon korán felriadtam. Rá néztem a órárma, de csak fél 5-öt mutatott . Próbáltam vissza aludni, de nem sikerült. Többször is próbáltam, de hiába, nem voltam fáradt pedig alig aludtam hat órát. Ezek után nem tehettem mást, mint feküdtem az ágyamban, hallgattam az mp3 lejátszómat s közben a mellettem alvó cicámat cirógattam. Nirának, a macskámnak, gyönyörű fekete bundája és kék szeme van. Két évvel ezelőtt, télen, fogadtam be Őt. Kint kóborolt az utcán nekem meg megesett rajta a szívem. Azóta a családhoz tartozik és elválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon szeretem őt, a dorombolása mindig megnyugtatott.
Zenehallgatás közben különös sőt furcsa érzések kerítettek a hatalmukba, de egyik érzést sem tudtam megmagyarázni s nem is tudtam ezeket akkor mire vélni, ezért nem is foglalkoztam velük.
Általában mikor unatkoztam vagy próbáltam pihenni a gondolataim mindig messze, nagyon messze jártak. Most épp a családomon gondolkoztam. Egy általános családban éltem: anya, apa és gyerekek.
A nővéremmel általában jól megfértünk egymással. Ő nemrég töltötte be a huszat, én pedig alig múltam tizenhat. A nővéremnek rövid, göndör, világos barna színű a haja, épp olyan mint egy angyal, egy rakoncátlan, huncutt, örökké mosolygós angyal. A szeme épp olyan, mint az enyém, kívülről csak ebben az egyben hasonlítottunk. Neki is és nekem is világos kék színű szemeink vannak.

Ránéztem újból az órámra. Még csak fél hat volt. Törtem a fejem, hogy mivel tudnám elütni az időt...Megvan! Elmegyek zuhanyozni, minnél csendeseben nehogy felébredjenek a többiek. Általában elég sokáig szoktam tusolni, most ez nagyon jól jött. Legalább nem kell a szobámban ülnöm és unatkoznom. Miután megzuhanyoztam és megtörölköztem és letöröltem a forró víztől bepárásodott tükröt. A vizes, hosszú, koromfekete hajam könnyedén omlott le a vállamra. Mikor még pici voltam, sosem szerettem, hogy Fekete színű. Mindig fekete báránynak éreztem magam miatta, mivel a szüleimnek és a nővéremnek is barna színű a hajuk. De mára már megbékéltem a hajammal, megszerettem.
Általában eléggé fehér volt az arcom, de most az átlagosnál is sápadtabb néztem ki. Talán az alvás hiány miatt.
A leghalkabb módon próbálom megszárítani a hajam, nem akartam felkelteni a családom tagjait. Miután sikeresen megszárítottam a hajam beosontam a szobámba felöltözni. Felvettem a fekete nadrágomat és kerestem egy hozzá illő ugyanilyen színű trikót. Mostanság a fekete szín volt a kedvecem, ez illet leginkább a hangulatomhoz. Pár perc után meghallottam, hogy anya már felkelt és már készíti a reggelit, így lementem hozzá hátha segíthetek neki valamiben. Legalább addig sem unatkozom.

-Jó reggelt, anya!-mondtam a hangulatomhoz képest vidáman.
-Neked is jó reggelt, bogaram! Hogy, hogy ilyenkorán már fent vagy?-kérdezte meglepődve.
-Hát már fél ötkor felkeltem, de nem tudtam vissza aludni és már azóta fent vagyok.-válaszoltam neki lehangoltan.

Nem a mai nap volt az első alakalmon, hogy iyen korán felkeltem. Az elmúlt napokban is hasonlóképpen korán ébredtem, s egy ideje is ilyen szomorú a hangulatom. Csak fogalmam sincs, hogy mitől lehet ez az egész. Először csak az átlagos felébredésem előtt negyed órával hamarabb keltem fel, s aztán egyre tovább egyre hamarabb ébredtem. A hangulatommal szintén így voltam, egyre tovább egyre lehangoltabb lettem. S még ott voltak azok a megmagyarázhatatlan álmok. Minden egyes éjszaka mindig ugyan azt az álmot láttam. Nem is álom, inkább rémálom. Nemtudom, hogy hol voltam, vagy mi történt. Mindehol nagyon sötét volt és nem láttam semmit. S ami a legroszabb volt benne, hogy nagyon féltem, sőt rettegtem. Nemtudom mitől. S ez a z álom egyre és egyre rosszabb lett, ma volt a legrosszabb. A félelmemben még a fogaim is vacogtak, s majd hirtelen egy égető fájdalom belém csapott mint egy villám. A fájdalomtól összerogytam. Már a földen feküttem és sikítottam a fájdalomtól.....És hirtelen arra riadtam fel, hogy fekszem az ágyomban és sikítozom. Szerencsére ezzel a "mutatványommal" nem ébresztettem fel senkit.
-Roxana minden rendben?- hallotam meg anya aggódó hangját
-Igen persze.-hazudtam, nem voltam jól egyáltalán. Nem szerettem anyának hazudni, de ezt most nem modhattam el neki. Még magam se tudom, hogy miért vannak ezek a furcsa álmok.
-Azért ilyedtem meg, mert hirtelen olyan sápadt lettél...-mondta szomrúan. Szerintem észrevette, hogy nem mondtam igazat. Mindig is megérezte ha füllentettem neki.
-Csak kicsit elkalandoztam a gondolataimban.-válaszoltam szűkszavúan.
-Itt a reggelid.-mondta anya miközben letette elém a tányért. –Köszönöm.-mondtam neki s közben küldtem felé egy erőltetett mosolyt is.
Miközben elkezdtem enni, anya leült velem szemben és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat.
-Minden redben kicsim?-kérdezte még mindig olyan aggodó hanggal.
-Igen, persze.-mondtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam a hangom, miközben le se vettem a tányéromról a tekintetem. Féltem, hogy megint észreveszi, hogy nem mondok igazat.
-Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.-mondta még mindig olyan aggodalmasan, miközben egy mosolyt erőltetett az arcára.
-Tudom.-válaszoltam miközben én is vissza mosolyogtam. Miközben ettem anyu velem szemben ült szótlanul. Én közben minnél hamarabb megakartam enni a reggelimet, mivel ki akartam kerülni az újabb kédéseket. Amint megettem a reggelit, meghallottam egy ismerős autó motorjának a búgását. Magamban hálát adtam az égnek, hogy most Ang nem késett.
-Szia anya, én már megyek, mert megjött Angelique.- hadartam el gyorsan, miközben a hátamra kaptam a táskámat és felhúztam a cipőmet.
-Szia!-válaszolta mosolyogva, de a szemiben még mindig láttam az aggódást.
Amint kiléptem az ajtón, fellélegeztem, mivel sikerült egy újabb szótlan reggelt átvészelem.

Itt, Chicagoban az általánoshoz híven most is fújt a szél. A nap itt-ott kibújt a felhők közül pár percre de azután a felhők újból eltakarták őt. Mi Chigago külvárosában egy családi házban laktunk. Szerettem ezt a várost, mert kiskorom óta itt éltem. Mikor odértem a kocsihoz kinyitottam az ajtaját és beszáltam.
-Szia Roxie! - úgy köszönt, mint mindig.
-Szia Ange.
-Hogy vagy? - kérdezte miközben beindította az autót, s elindult az iskola felé
-Úgy, mint általában és te?-válaszoltam neki, tudta miről van szó, mivel neki elmondtam a mostanában lévő rémálmaimat.
-Kössz, én meg vagyok.
Az út további részében nem zaklatott a kérdéseivel, mert tudta, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben. Mikor Ange tíz éves volt, akkor költözött családjával Tucson-ból ide, a szelek városába. Azóta Ő a legjobb barátnőm.
Most vettem csak észre, hogy már megérkeztünk a parkolóba. Már majdnem teli volt. Ange gyorsan kersett egy szabad parkoló helyet,leparkolt és kiszáltunk a kocsiból. Csendben egymás mellet a bilógia terem felé sétáltunk.
Szerettem a biológiát, de most akár hogyan is próbáltam, nem tudtam figyelni. Folyton a rémálmomon járt az agyam. Miért álmodom mindig ugyan ezt? Miért vagyok folyton azon a sötét helyen? Mi volt az a ma éjjeli rémálmoban az az óriási fájdalom?
A kérdések halmazából a csengő hangja rántott ki. A következő három óran is épp ugyan ilyen voltam. Hiába próbáltam meg figyelni, sosem sikerült, mindig elméjedtem a gondolataimban.
Az ebédlőbe Angeliquevel lassan és csendben sétáltunk a szokásos baráti körünkhez. Már mindenki ott ült: Ava, Rosie, Jack és Evangeline. Én leültem Ava mellé aki rögtön elkezdte mesélni, hogy mi volt a tegnapi buliban. Egyáltalán nem volt kedvem hallgatni, hogy milyen volt a party, de nem akartam megbántanni Őt azzal, hogy azt mondom neki, hogy -Ava, most nincs kedvem hallgatni a buli részletit!, ezért úgy tettem mint aki nagyon figyel, bólogattam, és itt-ott rákérdeztem, hogy -tényleg?.
Rosie és Jack a tegnapi filmről beszélgettek és Ang Eva-val a következő órájukat beszélték meg. Én meg csak ültem és hallgattam Ava-t, de közben a godolataim megint máshol jártak.
A többi óra is épp olyan volt mint az előző négy, hiába próbáltam meg figyelni, akár hogyan is koncentráltam akkor sem sikerült.
Délután kettőkor ért véget a tanítás. A teremből, gyorsan siettem a pakolóba Ange autójához, mivel nem szerettem volna, hogyha nagyon sokat várakozik rám.
Mikor kiértem az épületből megcsapott az őszi, hűvös szellő. Az ég be volt borulva, és úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. A mennybolt szürke, szomorú, egyhangú volt. De volt benne valamilyen kékes-világos árnyalat, az égbolt mintha azt jelezte volna: ez az utosló ilyen eggyhangú, unalmas napod és ez ellen már nem tehetsz semmit...Varázslatos mégis rémisztő...
Hirtelen már csak azt vettem észre, hogy ott álok egyedül az iskola parkolójában, a zuhogó esőben. A szakadó eső visszatérítette a gondolataimat is a parkolóba, mivel elég furcsán nézhettem ki, hogy ott álok a parkoló közepén az áradó esőben, az ég boltot nézve. Szerencsére senki sem vette észre ezt a kis elbambulásomat, mivel mikor körbenéztem, láttam, hogy a parkoló már majdnem teljesen üres. A szemeim megakadtak Ange-n, mivel a kocsijában ült és óriásra nyílt szemivel nézett miközben hevessen integetett, hogy menjek már. Gyorsan oda futottam az autóhoz és beültem miközben sietve becsaptam magam után a kocsi ajtatját. A motor már zúgott és az autó lassan kihajtott a parkolóból és elindult.
-Minden rendben?-kérdezte Ang, miközben még mindig, tágra nyílt szemekkel merdet rám.
-Igen, persze-jegyeztem meg. Újból hazudtam, mint mostanába egyre gyakrabban. Sosem szerettem hazudni, de mostanság sokszor kellet, mert nem akartam, hogy bárki is fölöselegessen agódjon miattam. De nem is tudtam jól hazudni, főleg azoknak nem akik jól ismernek. Ezért próbáltam nem szemkontaktusba kerülni Ange-l, mivel így Ő rögtön rájött volna , hogy hazudok.
Éreztem, hogy most egy olyan dolog fog következni amit nem szeretnék, egy szomrú és senki kedvére nem való beszélgetés Angeliquevel.
-Rox, én ezt nem bírom tovább. Látom, hogy napról, napra szótlanabb, szomorúbb és elkeserettebb vagy. Egész nap el vagy merülve a gondolataidba, s még szomrúbb vagy. Ez így nem jó, sőt nagyon rossz! Kérlek mondd el, hogy mi a baj, talán tudok segíteni..-fakadt ki Ange, rögtön miután kiejtettem a számon azt az előbbi hazugságot, hogy: igen.., hangja szomrúságól és aggodalomtól csengett. Az arca fájdalmasan, szomrúan nézett... A hangja, az arca, az előbbi mondatai, mind-mind vízhangoztak a fejemben.
Nemtudom, hogy hogyan mondjam el neki, nemtudom, hogy mit mondjak el neki, sőt ,még azt se tudom, hogy egyáltalán ele mondjam-e neki. Fájt, hogy a legjobb barátnőm, akire mindig számítottam, szomorú volt miattam, s csakis miattam. De már rájöttem, hogy nem szabad neki elmondanom mert ez csak mégjobban fájna neki. Ezért csak ennyit mondtam:
- A-a-ange, én.. nem mondhatom el..
Azt mondják, hogy ha valami bánt mond el valakinel és könnyebb lesz, az én helyzetemben csak nehezebb lett volna, met tudtam, hogy ha elmondtam volna neki, Ő is ilyen szomorú lenne mint én és csak miattam lenne szomorú, Ang aki mindig is mosolygós életvidám lány, a legjobb barátnőm, volt, és mindig is az lesz... Miután kimondtam ezt a pár szót, az autó megállt és én megfogtam a kilincset és már nyittam is volna az ajtót, de Ang megszólalt.
-Ne menj el, kérlek! -kérlelt.
-Sajnálom, igazán sajnálom. Ciao. -csak ennyit mondtam és kiléptem a zuhogó esőbe.
Rohantam a házunkhoz, de nem az eső miadt, az nem érdekelt ha elázok. Azért futottam, mert fájt, hogy meg kellet bántanom Őt..
Miután sikeresen előkapartam a táskám legaljában lévő kulcsaimat, kinyitottam velük az ajtót és berohantam a házba. Ezeket mind úgy próbáltam megcsinálni, hogy még véletlenül se pillantsak hátra Ang-re, mert tudtam, hogy ő még mindig ott van és engem néz búskomor arcal.
Még senki sem volt otthon, a szüleim munkában és a nővérem suliban volt. Levetettem a kabátomat,lerúgtam a cipőmet majd egyenesen felmentem a szobámba és elterültem az ágyamon. Azon gondolkodtam, hogy hogy tudtam ennyire mélyre sűllyedni, hogy még a legjobb barátnőmet is megbántottam. Az elmúlt pár napban, mindenkit megbántok, eltaszítok magamtól és befordulok önmagamban. Pedig régen én se voltam ilyen, általában boldog és mosolygós lány voltam, de mára már egyáltalán nem vagyok az.
Pár perc múlva azt vettem észre, hogy szörnyen hasogat a fejem ezért bevettem és fájdalom csillapítót és vissza feküdtem az ágyamba. A kialvatlan éjszakáknak és a nyugtatónak köszönhetően elaludtam. Most, az elmúlt napokban először álmatlanul és nyugodtan aludtam. Mikor felébrettem még eléggé világos volt kint, de lehett látni, hogy már nem sokáig. Az idő már fél hét hörül járhatott. Az eső már nem esett, de még mindig be volt borulva az égbolt. Felálltam az ágyról és leballagtam a konyhába. Szerencsére a nyugtató meg tette a hatását, mert már nem fájt a fejem. A konyhában anyukám sürgött-forgott, mert a vacsit készítette.
-Szia angyalom!-köszönt mikor észrevette, hogy lejöttem.
-Szia anyu, mikor lesz vacsora?-kérdeztem, mikor megéreztem a finom illatokat.
-Még fél óra, nagyjából.
-Oké, én addig kimegyek Nirával eggyet sétálni a patra.
-Jó, de vigyázz magadra és legyél otthon fél óra múlva.-mondta, miközben én a cipőmet és a kabátomat vettem fel
-Ok, addig szia!-köszöntem el és már kint is voltam a házból.
Nira már az ajtó előtt ült és várt rám. Majdnem minden nap ilyenkor kimentünk setálni a tópartra. Nem kellet semmilyen póráz vagy valami hasonló Niarának, mivel Ő nem az a fajta macska ki elszökik, de már nem egyszer megesett, hogy egy-két napra eltűnt és után egyszeribe újra megjelent. Emlékszem mikor először így eltűnt akkor még csak pár hete volt nálunk, azt hittem, hogy már vissza sem jön, mivel azt gondoltam hogy megtalálta a régi gazdája, vagy hogy valami baja esett. De utána épen és egészségesen visszajött. Azóta van, hogy néhányszor eltűnik.
Michigan-tó a világ egyik legynagyobb tava. Igazán gyönyörű, egészében úgy néz ki, mint egy kisebb tenger. Az óriási szélnek köszönhetően nagy hullámok fodrolóztak ma a tón. Ha ilyen zord az idő, mint ma, kevés ember tartózkodik a parton.
Leültem egy padra és ölembe vettem Ni-t, eggyütt néztük a fodródzó tó hullámait. Próbáltam a sok folytonos gondolatot kiűznia fejemből, kicsit sikerült is miközben a cicámat símogattam, ki elégedettség képpen dorombolt.
Észre se vettem, hogy mikor sötétedett be, de már csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen sötét lett és a város lámpa-fényáratban úszott. Biztos voltam benne, hogy már elmúlt hét óra van. Talán lehet, hogy már nyolc is. Késő ősz volt már, azért sötétedett ilyen korán. A lábaimat minnél gyorsabban próbáltam szedni miköben Ni melletem jött. Sosem szerettem este a városban járkálni. Főleg nem csak így: Nira meg én.
A szél erősen fújt, érezni lehett, hogy vihar közeledik. A hajamat az arcomba fújta mikor betértem egy hosszú szűk utcácskába. Nem szerettem erre járkáli, nem szerettem a társasházak melletti hosszú-hosszú szűk utakat. Csak is azért tértem ide be, hogy rövidítsem a családiházunk felé vezető utat. A szél még ide is befújt, hallani lehetett a süvítő hangját és a kisebb-nagyobb mennydörgéseket. Az égen lehetett látni a megjelenő fényeket, villámokat. Minnél gyorsabban szedtem a lábamat, mivel otthon akartam lenni, egyrészt mert éhes is voltam, erre a megszólaló gyomrom is bizonyítékot adott rá, másrészt fáradt is voltam és nyugodtan szerettem volna már pihenni az ágyamban.
Gyors szedtem a lábamat, közben Ni-t néztem mikor észrevettem, hogy borzolni kezdte hátán a szőrt. Ahogy felnéztem észrevettem a közeledő sötét alakot. Megálltam, és csak a közeledő emberalakot néztem.
A léptei lassúk, mégis magabiztossak voltam és egyre csak közeldett felém. Arcát nem lehetett látni, mert a lámpa csak hátulról világította meg őt. A villámlások és a mennydörgések egyre gyakoribbak lettek,de az arcát nem világították meg. Nira hátrált, a hátán még mindig a égnek meredt a szőre, dühössen fújtatni kezdett és közben halkan mogrgott. Mihelyst észbe kaptam, hogy már mennyire közel van az alak, megfordultam és gyors léptekkel elindultam arra felé ahonnan betértem. Ekkor észrevette, hogy próbálok elszökni és megszólalt:
-Ne menj el, hiába igyekszel elfutni, tőlem nem menekülhetsz el!!- szólt utánnam mély, érdes, rekedtes, mégis bársonyos hanggal.
A hangjától kirázott a hideg, tudtam, hogy igaza van, hittem neki. Valami bennem azt sugalta, hogy igaza van, nem menekülthetek előle. Féltem, de minden erőmet összeszedtem és minnél gyorsabb futásnak eredtem...

Hát végre ez is kész lett. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellet rá várni, de egy annyira jó törénetet olvastam a neten, hogy nem tudtam "letenni" :). A fejezthet annyit, hogy ez olyan bevezető fejez lett, hogy jobban megismerhessük a főszereplőt és az Ő életét.

U.i.: Kérlek írjatok hozzászólást!! Nagyon fontos lenne nekem. Ha bármilyen kérdésetek vagy kérésetek van azt is írjátpk meg!! :)
Pussz. Rowan