4. fejezet - Barát, vagy még sem?

Szinte már majdnem teljesen ott voltam, már csak pár lépés hiányzott ahhoz, hogy teljesen elveszek a fehér fényben, s ekkor megtorpantam. Váratlanul eltűnt a késztetés, hogy tovább sétáljak a világosság felé. Hirtelen úgy éreztem, hogy maradhatok itt is vagy mehetek tovább a fény felé. Választanom kellet, maradok vagy megyek? Töprengtem, - hogy mennyit, azt nem tudom, amint mondtam az idő érzékem teljesen megszűnt. Melyik lenne jobb, a nyugodt, s biztonságot sugárzó sötétség, vagy a ragyogó világosság, mely félelmet és ezernyi érzést áraszt magából?
A sötétség sokkalta csábítóbb volt, de a kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem, s tovább indultam a fény felé. Ahogy sétáltam a világosság felé az egyre vakítóbb lett. Mikor hátra fordultam láttam, hogy a sötétség kezd halványulni, s pár másodperc után teljesen szertefoszlott. Eltűnt, s most már nem gondolhatom meg magam.-ez az egy mondat kavargott bennem miközben visszafordultam és a fehér fény teljesen elnyelt.
Még körül nézni se volt időm, hogy látok-e itt valami mást a fehér színen kívül, mikor elkezdett fájni a fejem. Először csak egy kevéssé sajgott, de ahogy telt az idő annál jobban fájt.
Egy idő után nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. Nem mint ha ez az egész hely, meg minden nem lenne különös, de ez a dolog még az idáig történeteket is felül múlta. Azt vettem észre, hogy elkezdtem halványodni. Fokozatosan fakultam ki. Először csak az ujjaim tűntek el, majd a kezem, s pár másodperc múlva, már a karom se látszódott.
Pánikoltam. Mitől lehet ez? Talán sötétségben kellet volna maradnom? Ott semmi rossz nem történt..- a kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, miközben már a lábaim és a mellkasom is átlátszó lett. Egy másodperc töredéke után, újból sötétségben találtam magam.
Fájt mindenem, sajgott a fejem, a kezeim, az egész testem. Itt nem érzetem magam oly könnyűnek mint az előbbi sötétségben.
Éreztem, hogy le vannak hunyva a szemeim. Próbáltam kinyitni őket, de hiába.
Messzebbről valamilyen hangokat hallottam, s hirtelen rájöttem, hogy otthon vagyok, s az a férfi, a farkasok meg a többi csak álom volt.
Többszörös próbálkozás után elkezdtem valamicskét halványan látni a szempilláim alól. De mikor teljesen kinyitottam a szemem, csalódnom kellet, mert láttam, hogy egy teljesen idegen szobában vagyok....


A piszkos ruháimban egy hófehér kanapén feküdtem, s a szobában ugyan ilyen színű volt a bútorzat is. A padló sötét barna színű, s a falak fehérek voltak. A helység összességében egy óriási nappalinak tűnt. Mikor magam mellé, a padlóra pillantottam, nagy megdöbbenésemre egy össze gömbölyödött, fekete macskát láttam. A fekete szőr csomóban, Nirát véltem felfedezni. Meglepődtem, de közben nagyon megörültem, hogy ő itt van velem.
A jobb oldalamon enyhébb sajgást éreztem, de a jobb karom fájt talán a legjobban. Mikor felhúztam a felsőm ujját észrevettem, két nagyobb zúzódást is van rajta.
A másik kezem szerencsére nem fájt annyira mint a jobb, ezért azt leengedtem, hogy megsimogassam Ni-t. A szőre épp olyan selymes volt, mint általában. Jólesően dorombolt mikor hirtelen felállt s borzolni kezdte a hátán a szőrt. Arrafelé fordítottam tekintetem, merrefelé ő nézett. Észrevettem, hogy a szoba másik végében egy ajtó van. Nira is ezt a helyet figyelte. S akkor a kilincs megmozdult. Az ajtó lassan, s halkan nyílt.
Szívem a torkomban dobogott. Megijedtem. Ni mellettem halkan fújtatott. Mikor az ajtó teljesen kinyílt belépett rajta egy lány. Tizennyolc vagy húsz év körüli lehetett. Közép termetű és karcsú alakja volt. Haja fél hosszú szőkés-barnás, s a szemei kékeszöld árnyalatúak voltak. Mihelyst meglátta, hogy őt nézem elmosolyodott, s elindult felém. Ekkor Nira még jobban elkezdett fújtatni felé. Én próbáltam feljebb csúszni a kanapén, de nem sikerült mivel hátulról nekiütköztem a szélének. A lány mikor észrevette, hogy igyekszem meghátrálni megállt, s megszólalt:
-Ne félj, nem akarlak bántani. -mondta, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki vagy sem.
-Hol vagyok? S ki vagy te? -kérdeztem a lánytól, kétsébeesetten.
Nem szólt semmit, de tett felém egy lépést, s majd még egyett. Még mindíg nem bíztam benne, de már egy fokkal nyugodtabb voltam.
-Kérlek, válaszolj! -kértem Őt, miközben minden mozdulatát figyeltem.
Kissé ráncolta a homlokát, majd lenézett a padlóra, és újból rám emelte a tekintetét. Ekkor szinte már teljesen a kanapé mellett állt. Nira még mindig borzolta a szőrét, de felugrott mellém, mintha védeni akarna. A lány Ni-re nézett, aztán rám tekintett, majd sóhajtott, s bele kezdett a mondandójába:
-A nevem Emma Dwyer.- mondta miközben felém nyújtotta a kezét.
Csak is illendőségből, de elfogadtam a felém nyújtott kezét, a kevésbé fájó karommal.
-Roxana Evenson. -mutatkoztam be én is. S továbbra is kérdő tekintettel meredtem rá.
Leült mellem és látva, hogy várom a válaszát, folytatta:
-Tegnap reggel a barátommal, a közeli erdőben sétáltunk, mikor megláttunk téged, hogy ott fekszel a földön ájultan, s melletted volt a macska is.
-Mhm.- értelmesebbet nem tudtam kinyögni, mivel ez az egész furcsa volt. A sok megválaszolatlan kérdésből, csak még több lett. Hova tűnt az a férfi, a farkasok? Mért hagytak ott? S mi történt az után, hogy az a fekete állat nekem ugrott?.
Mélyen legbelül kissé azt éreztem, hogy nem mond igazat. Ennek ellenére, hittem neki, de talán még sem kellet volna.
Nira még mindig fel-alá járkált előttem, s fújtatott. Nem értettem igazán, hogy miért csinálja ezt. Megsimogattam a hátát, s ezzel jelezve neki, hogy nem kell nyugtalankodnia. Úgy láttam megértette, mivel mellém jött, s hozzám dörgölőzött. Emma minket figyelt.
A fájdalom ellenére, amit a legtöbb porcikámban éreztem, felálltam. Ni is rögtön leugrott a kanapéról. Mikor ráálltam a jobb lábamra, megéreztem, hogy az is fáj. De abban a pillanatban a lány is felkelt a helyéről, s hirtelen megszólalt:
-Nem szabad felkelned, az orvos azt mondta, hogy sokat kell pihenned a sérüléseid miatt.
-Orvos?- kérdeztem meglepetten.
-Igen. Miután hazahoztunk, kihívtuk az orvost, mert úgy tűnt, hogy sérüléseid vannak.
-Köszönöm.- igazán hálás voltam neki, hogy egy teljesen idegennel ennyit törődik. De eszem ágában se volt megtartani az orvos utasításait.
-Szívesen.-válaszolta, miközben egy mosolyt küldött felém.
Tétován álltam pár másodpercig, majd újból megszólaltam:
-Még egyszer, nagyon szépen köszönöm, hogy idehoztatok az erdőből, s még orvost is hívattatok ki, de nem szeretnék továbbra is a nyakatokon lenni, s haza megyek. A családom is biztos már keres.- ideges voltam, hiszen az ablakokon beszűrődő fény azt jelezte, hogy hajnalodott. Szóval, ha jól számoltam már több mint egy teljes napja eltűntem.
-Megkérhetnélek valamire? -fordultam a lányhoz.
-Igen, persze, mire?
-Haza tudnál vinni? Persze, csak ha van kedved...
-Az orvos azt mondta, hogy feküdnöd kell, maradj még pár napot itt nálunk, az egészséged érdekében.
-A szüleim már biztos, hogy keresnek. Nem szeretném, ha tovább idegeskednének.-győzködtem Emmát.
-De, az orvos...-folytatta volna tovább, de közbeszóltam - Ne haragudj, de én igazán már otthon szeretnék lenni.
Megértelek, -válaszolta lehajtott fejjel - akkor gyere.
Követtem őt, s próbáltam úgy tenni, hogy nem fáj semmim se, mivel nem szerettem volna, ha tovább erősködik, hogy maradjak még itt. Nira is mellettem jött. Keresztül mentünk az óriási nappalin, s mikor kiléptünk az ajtón, megpillantottam egy huszonkét év körüli srácot, amint a falnak dőlve Emmát nézi.
-Em, beszélhetnénk - szólalt meg. A hanglejtéséből ítélve mérges volt. A lány megtorpant, s majd hozzám fordult:
-Kérlek várj meg - bólintottam, s ő eltűnt a fiúval egy ajtó mögött.
Tudom, hogy illetlen dolog, de próbáltam, hegyezni a füleimet, hátha meghallok valamit. Mert nagyon olyan sejtésem volt, hogy rólam beszélnek. Nem tudom, hogy miért, de így éreztem.
De hiába minden igyekezetemmel, nem hallottam semmit se. Jobb ötlet híján, neki dőltem a falnak, majd leguggoltam s Nirát kezdtem el simogatni a bal kezemmel. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel a ruhám csupa sár volt és elég sok minden fájt, s úgy szerettem volna már végre otthon lenni és nyugodtan pihenni. Mikor végignéztem a ruháimon, eszembe jött, hogy a farmer zsebemben van az MP3 lejátszóm. Nagyom megörültem, s miközben vettem ki a helyéről, abban reménykedtem, hogy még véletlenül se romlott el a tegnap előttiek után. De szerencsére élt, és virult. Elindítottam a kedvenc zene számomat és közben magamban dúdoltam a szövegét. Legjobban azt sajnáltam, hogy a telefonomat otthon felejtettem. Pedig ha itt lenne nálam, már rég feltudtam volna hívni a szüleimet, hogy nem történt semmi bajom se, s hogy nem sokára otthon leszek.
Már teljesen belefeledkeztem a zene hallgatásba, s a macska simogatásba, mikor váratlanul kicsapódott az az ajtó, amely mögött nemrég a megtalálóim tűntek el. Nira is rögtön felkapta a fejét. Emma kilépett az ajtón, s én felpattantam a helyemről. A lány gyorsan ott termett mellettem, majd egy szomorú pillantást követően megszólalt:
-Sajnálom.- súgta a fülembe, megragadta a karom, s egy hirtelen mozdulattal visszalökött a nappaliba.