2.fejezet - A félelem és Ő

Hiába futottam amilyen gyorsan csak tudtam, Ő akkor is csak magabiztos léptekkel jött utánam. Lassan és magabiztossan. Én közben olyan gyorsan rohantam amilyen gyorsan csak tudtam, de Ni az alakkal szembefordulva hátrált. Mintha nem is félt volna, vagyis félt, de mesziről se annyira mint én. Még mindig menekültem, de már alig bírtam rohanni. Muszáj volt már a számon keresztül vennem a levegőt, s ennek az volt a hátránya hogy a torkom már teljesen kiszáradt. Úgy éreztem mintha a tüdőm pár centiméternyi nagyságúra zsugorodott volna, a szivem a torkomban dobogna és közben alig kaptam levegőt. Lépésről lépsre elkezdtem lelassulni, hiába próbáltam meg minden erőmet összeszedni, nem sikerült.
Mikor már azt hittem, hogy nem találom meg a letérőt, akkor egyszeriben messziről és nagyon halványan kirajzolódott előttem az utca annak a része ahol rá lehet térni a következő, s egyben népesebb utcára, ahol talán valaki lesz és már nem fog utánam jönni ez az alak.Ekkor újból összeszedtem a maradék erőmet -most már végre sikerült- és újból rohanni kezdtem.
Még mindig lehetett látni a villámlásokat, de mennydörgést még mindig nem lehett hallani. Bár a szél ide, nem fújt be, de tudtam, hogy tombol az utcákon. Szinte el tudtam képzelni, hogy a parton milyen erejű lehet a szél. Sokszor voltam ott, mikor ilyen hatalmas volt a szél. Ugyan fuvallat mindig a szembe fújta a homokot, akkor is imádtam ott lenni a tomboló időben.
Mikor már egyre közelebb és közelebb volt a letérő, elkezdtem reménykedni, hogy talán sikerül elmenekünöm ez elől az alak elől. Miközben reménykedtem, eszembe jött, hogy Nira még mindig valahol a hátam mögött van. De tudtam, hogy Ő nagyon nehezen veszik el. Csak féltem, hogy az a hátam mögött közeledő ember bántani fogja őt..
Mihelyst észerevettem, hogy már csak pár méter és elérem a letérőt, olyan gyorsan futottam, mit talán még életemben soha. Most már csak az érdekelt, hogy elérjem a letérőt, bármi áron is. Hátra pillantottam,hogy megnézzem, hogy az üldözőm milyen messze, vagy éppenséggel közel van hozzám.
Láttam, hogy az alak, nagyjából tíz méterre van tőlem. Ni-t már nem volt sehol, valószínűleg már elmenekült - jól tette - mondtam magamban és rohantam tovább a letérő felé.
Már épp rátértem volna a következő utcára, mikor valami megragadta hátulról a vállamat, visszarántott és nekilökött a falnak. A hirtelen jött soktól, egy hang se fért ki a torkomon, pedig akkor jól jött volna egy sikítás. Az ijedségtől és a sok futástól a szívem még mindig a torkomban dobogott és a levegővétel is nehezen ment.
Később rájöttem, hogy az a valami egy erős, de hideg kéz volt. Miután az a jéghideg kar nekilökötta falnak szembekerültem a kéz tulajdonosával, aki egyben idáig az üldözőm volt. Az arca szinte annyira közel volt az enyémhez, hogy a sötét ellenére is jól lehetet látni őt.
Húsz év körüli, naggyából 180cm magas, fiatal, férfi volt. A szemeit feketének láttam, talán mert túl sötét volt. A hosszú sötétbarna tincsei a vállaig értek. Ha nem lettem volna halálra rémülve akkor nagyon jóképűnek mondtam volna őt.
Az egyik kezével már a karomat tartotta, s a másikkal pedg a számat fogta be, hogy még véletlenül se hallatszon ha sikítanék. Én a még szabadon lévő kezemmel kapálóztam, de így sem engedett a szorításán. Mikor próbáltiam a sípcsontjába rúgni, meg se rezdült. Bármilyen önvédelmi dolgot igyekeztem bevetni, egyik sem használt. Mihelyst észrevette, hogy próbálok kiszabadulni a karjai közül, elmosolyodott és még jobban hozzám hajolt.
-Mondtam, hogy tőlem nem tudsz elmenekülni. -válaszolta a kapálódzásomra, miközben beleszagolt a nyakamba és újból elmosolyodott.
-La tua cantante.- dorombolta a bársonyos hangján, olyan haglejtéssel mintha csak egy gondolatot mondott ki volna hangosan. Latinnak hangzott ez a mondat, szóval fogalmam se volt, hogy mit jelnthetett.
Halálra voltam rémülve, és a hangjától pedig kirázott a hideg. De láthatólag ő ezt élvezte, hogy ennyire félek tőle.
Ezernyi kérdés cikázott a fejemben: Vajon, mi lesz most?, Mit jelent az, hogy: La tua cantante?, Vajon Ni már otthon van?, de legfőképp erre a kérdésre kerestem a választ: Mit akarhat tőlem ez a férfi?
Egy spontán ötlettől vezérelve, hátha választ lelek a kérdéseimre, belenéztem a szemeibe. Nyugodtságot és magabiztosságot láttam. Eggyáltalán nem félt attól, amiben én reménykedtem. Hátha valaki erre jön és segít elmenekülni.
Nagyon olyan érzésem volt, hogy ennek az estének nagyon sok köze van az engem kínzó, s visszatérő rémálmaimhoz. A sötétség és a rémültség - ezeket már mind éreztem -, már csak az óriási fájdalom hiányzott, hogy a rémálmom teljessé válljon.
Már felhagytam a kapálódzással, mert tudtam, éreztem, hogy ismét igaza van. Nem menekülhetek előle. Mikor meglátta, hogy már nem hadonászok, és már nem próbálok megszökni, enyhített a szorításomon. Még mindig rettegtem, de már belátam, hogy nem szökhetek el. Újból elvigyorodott, de most már szinte úgy hogy az összes fehér fogát lehetett látni.
-Tudod annyira szeretem mikor az áldozatom ennyire fél, mint te Roxana.
Roxana?? Honnan tudja a nevem?? Ha tudja a nevem, még mit tud rólam?? De kitől, honnan?? - csak cikáztak a fejemben az egyre csak gyarapodó kérdések, mikor bevillant az egyik szava: "áldozatom"...
-Látom meglepődtél, hogy tudom a nevedet. Rox, van egy jó hírem, a neved csak egy parányi része annak amit tudok rólad.- mondta, miközben levette a számról a kezét, hogy válaszoljak neki.
-Kitől tudja a nevem? Meg akar ölni?? Mit akar velem csinálni? Mit tud még rólam?-csak úgy özönlöttek belőlem a kérdések
-Mindent a maga idejében, kedvesem. -válaszolt, már-már kedvesen.
Nem tudom, hogy honnan szedtem akkora bátorságot, talán már megőrültem félelemtől, gondoltam, mikor azt vettem észre, hogy magamból kikelve kiabálok az engemet fogvatartó férfira:
-Nem vagyok a maga kedvese - ne nev..-akartam neki még tovább kiabálni, de újból rátapasztotta a kezét a számra.
-Sss, csendben drágám, nem kell hogy valaki meghalljon minket.- magyarázta, ismét azon a bársonyos hangján, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg.
Bár csak meghallot volna valaki minket -gondoltam magamban, miközben próbáltam önmagamat megnyugtatni. Folytonosan azt ismételgettem a gondolatimban hogy minden rendben lesz, kisebb nagyobb sikerrel, sikerült is lehiggadnom. Fogalmam se volt, hogy mit csinálhatnék. Itt álltam, miközben az a férfi olyan erősen fogta kezemet, hogy az már szinta sajgott a fájdalomtól, de nagyobb gondjaim is voltak mint a kezem. Miközben szorította karom, befogta a másik kezével a szám, nehogy újból kiabáljak.
Azóta, hogy újból betapsztotta a számat, a tekintetével engem fürkészett -tetőtöl talpig- egyszóval, végigmért. De nem úgy nézett rám, mint az embertársára, hanem úgy mint amikor a vadász megnézi a zsákmányát, ahogy Ő mondta "áldozat"-át. A homlokát ráncolta, feltehetőleg gondolkodott mikor megszólalt:
-Nem, még nem. Szerencséd van, édesem, hogy ilyen nagy az önüralmam. Te kivételes vagy..- arcvonásai kisimultak és újból elkezdett vigyorogni, mint ha valami viccet mondott volna.
Össze voltam zavarodva. Egyrészt rettegtem tőle, és attól amit mondott, másrészt pedig nem is volt annyira ijesztő.
Még mindig rám nézett, mikor a nyugodt, s már-már kedves vonásai eltűntek az arcáról és helyébe mérhetetlen düh került.
-A francba!! -dühöngött

Helló!!
Sajnálom, hogy már megint ennyit kellet várnotok, és méghozzá csak ilyen rövid lett, de csak ennyit szerettem volna írni ebbe a felyezetbe. De remélem azért tetszett. Ígérem, hogy a következőre nem kell majd ennyit várnotok.=)
Nagyon szépen kérlek írjatok KRITIKÁT!!!
Puszi, Rowan