Örülök, hogy itt van nekem két barátom, akik mindig figyelmeztetnek (még ha nem is hallgatok rájuk - szinte soha..). Én meg azt állítom nekik, hogy már nem szeretem. Nem mintha hazugság lenne - oké, talán még is az - mert a legnagyobb gyengém az ex-pasijaim, rájöttem. Igen, szeretem, de már felfogtam, hogy már nem leszünk együtt soha sem. Legalábbis úgy nem, mint ahogy az előtt voltunk. Lehet, sőt szinte biztos, hogy lesz még egy tucat ilyen alkalom, mint a mai, hogy csak sima kavarás, de már soha nem lesz semmi a régi. Sikerült belátnom. Eltapostam a reményt. Azt, amelyet halhatatlannak hittem, és belegondolva tényleg az. Mert fogadok, hogy kinyírod és újráéled. Lehet, hogy két óra múlva, lehet, hogy két év múlva. Épp ezért végtelen, és mindig győz. Mert már mikor azt hiszed, hogy nyertél, feláll és hátba szúr. A dög. :D
Rájöttem, hiányzik az írás. Nem mintha keveset írnék, csak szlovákul és jegyzeteket. Esszéket. Nem is lenne vele gondom ha magyarul lenne, de így.. Na de, nem erről akarok írni, nem akarom szóba hozni a sulit, sulikat.
Bitch, please.. |
Ma is az elején csak ketten voltunk, és most nem én kezdtem, nem én másztam (jah, szánalmas, hogy ezért egy kissé büszke magára :D), ő volt az. Én meg engedtem, hisz mért ne? Egyszer élünk. (<-- Ráfáztam már erre sokszor, ez csak egy hülye kibeszélés, tudom.) Aztán jött ő is és szintén jól kiütötte magát. (Később azon elmélkedtem, hogy melyik "partnerem" van jobban kiütve, de nem tudtam eldönteni. :D)
Na jó, rájöttem, ennyi elég volt, túl személyes ilyen konkrétan írni az estémről. De egy biztos, ma is szereztem olyan élményeket, amelyek megmaradnak jó hosszú időre. Főleg, hogy semmi homály nincs körülötte a józan állapotomnak köszönhetően. És a mottóm továbbra is, ennyi szenvedés után is az, hogy semmit sem bánok, amit tettem, mert akkor és abban a pillanatban azt akartam. Még ha utána fáj is, kurvára..
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése