Egy tized másodperc sem telt el és újra a nappaliban találtam magam. Ezután csak egy halk kattanást hallottam.
A zár kattant. Bezárt. Nem engedi, hogy elmenjek.-ez a pár mondat ragadta el az elmémet, s nem eresztette el azt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ez már egyszerűen sok volt. Az a férfi, a farkasok, Emma akiről idáig az hittem, hogy segíteni akar, s most kiderült róla -pontosabban róluk, hiszem az a fiú is vele van-, hogy bennük sem bízhatok. Idegesen, az ajtó melletti falnak támaszkodtam, miközben próbáltam valamilyen szökési tervet kidolgozni. Mert egy biztos, hogy el kell innen menekülnöm. Már csak szokásból is lenyomtam a kilincset a bal kezemmel, hiszen a jobb karom még mindig sajgott-, de amint sejtettem, az ajtó nem nyílt ki. A másik lehetőségnek az ablak látszódott. Nagy lépésekkel átszeltem a távolságot az ajtó és az ablakok között. Kinéztem a nyíláson. A legnagyobb szerencsétlenségemre az emeleten voltam. A ház körül egy csomó fát, bokrot és növényt láttam, szóval most egy erdőben vagyok. Bárhol lehetek, bármelyik erdőben Chicago körül, vagy annál messzebb. Szitkozódtam magamban miközben, újabb terveken törtem a fejem.
Tehetetlenségem lévén visszaballagtam a falhoz, amit idáig támasztottam. Ekkor egy halk kaparásra lettem figyelmes. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a macskámról elfeledkeztem, s önző módon csak saját magamra gondoltam. Újabb kaparás. Majd megint, és megint. De nem tudtam mi tévő legyek. Az ajtó zárva, s az ablakon át sem menthetem a bőröm. Halkan szólongattam Ni-t, ami hatására kissé alább hagyott a kaparással. A tehetlenségemben, azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem engednek haza. Miért zártak be.
Ha a pánik nem is, de a nyugtalanság lassan elöntött, s nem tehettem ellene semmit se. Honvágyam volt, s úgy szerettem volna már a saját ágyamban pihenni, s közben Nirát simogatni. Hiányoztak a szüleim, a nővérem, Ange, Ava, s a többiek. De nem utolsó sorban, éhes is voltam, hiszen több mint egy napja nem ettem. Miközben próbálgattam, hogy mennyire fáj a jobb felem, tovább törtem a fejem. Pár pillanat múlva, egy halk kattanásra lettem figyelmes. Az ajtó-jutott az eszembe, s hirtelen jött pániktól, tettem hátrafelé pár lépést. A kilincs is lenyomódott, s az ajtó lassan nyílt. Nira befutott a szobába, s előttem termett. Legugoltam, s gyorsan végig símitottam a hátán, mivel az ajtóban feltűnt a lány, Emma. Úgy tűnt, mintha bűnbánó arccal nézne rám, miközben tett felém egy lépést. Én is ugyanígy cselekedtem, csak az én mozdulatom hátrafelé irányult. Nem bíztam benne. Hiszen ki bízna olyasvalakiben, mint ez a lány: azt mondja, hogy hazavisz, majd rám zárja az ajtót, s nem enged el. Ezután tett előre még pár lépést, de én minduntalanul hátráltam, mikor megszólalt:
-Igazán sajnálom, de ezt a te érdekedben tesszük.
-Az én érdekem az, hogy bezártok?- feldúlva kérdeztem, miközben apró lépéseket tettem hátrafelé.
-Azért vagy itt, hogy biztonságban legyél.-magyarázta, de én továbbra is, minnél hamarább, el akartam ebből a házból tűnni.
Ni előttem állt, s ő is a lányt nézte. Emma alig egy méterre állt tőlem, viszont az ajtó egy-két méterre helyezkedett el tőlem. Újból menekülési tervet szövögettem, s a legjobbnak a futást tartottam. Gyorsan kikerültem a lány, s fájó lábbal az ajtó felé iramodtam. Mihelyt kiértem a szobából, pár ajtót, s egy lefelé vezető lépcsőt pillantottam meg. A lefelé vezető út felé rohantam, miközben hátra néztem. Szerencsémre, Ni is utánam futott, de a lányt sehol sem láttam. Egy kis remény áradt szét bennem, mikor leértem a földszintre.
Jobbra egy konyhát láttam, melyben két ajtó is helyet foglalt. Megindultam az egyik felé, amely hátsó kijáratnak tűnt. A lépcső felől, még most sem hallottam léptek. Nira mellettem csörtetett; olyan nagy szerencsém volt vele, hogy mindig követett. Odaértem az ajtóhoz, s tétovázás nélkül lenyomtam a kilincset. A deszka darab halkan, nyikorogva ki nyílt. Ekkor megláttam Emmát, aki előttem, az ajtófélfának támaszkodva figyelt engem. Abban a pillanatban megtorpantam, mellettem a macskám épp ugyan úgy.
-Mondom, itt biztonságban vagy.-szólt a lány, kedves hangnemben. Nem értettem ezt a kedves hangszínt az ő részéről, hiszen majdnem elszöktem, mérgesnek kéne lennie. De nem, ehelyett ő kissé bizonytalanul elmosolyodott.
Pár másodpercig fürkészte az arcomat, majd valamit meg pillantott a hátam mögött. A lány arca elkomorult. Hátra fordultam, hogy megnézhessem, mire lett figyelmes, de mihelyt ezt megtettem, szembe találtam magam a fiúval.
Az arcvonásaiban inkább feszültséget láttam, mint dühöt. Most már egy csepp reményem sem volt, hogy elmeneküljek. Előttem a srác állt, hátam mögött Emma. Pár másodpercig ott álltunk miközben a fiú feszülten figyelt engem és Ni-t.
-Nem mehetsz el, itt kell, hogy maradj.- mikor meghallottam a lány hangját, felé fordultam - Ígérem, hogy nemsokára mindent megértesz.-nézett jelentőségteljesen a szemeibe és egy hirtelen mozdulattal megragadta a karom. Próbáltam kiszabadítani a bal csuklómat a szorításából, de nem sikerült. Vékony alkata ellenére erős volt. Húzkodtam, ráncigáltam a karomat, de az ujja meg sem mozdultak. Megfordultam, s elterveztem, hogy egy hirtelen mozdulattal kirántom a kezem az ujjai közül, s nagy megdöbbenésemre láttam, hogy fiú már nem állja az utamat. S akkor amennyire erősen csak tudtam, megrántottam a karom, de a lány ujjai nem mozdultak, de ez a testrészem is már iszonyúan fájt.
Nagyszerű, most már mind két karom sajog- gondoltam magamban. Emma még mindig engem tartott, elém lépett, s megszólalt:
-Kérlek, gyere.- mondta, mire én heves fej rázásba kezdtem.
-Ígyis-úgyis visszamész, a nappaliba.-keményedett meg a hangja, s lassan elkezdett húzni felfelé. Szörnyen erősen tartott, s közben vonszolt maga után. Nem tudtam kiszabadítani magam a kezei közül. Mikor magam mellé néztem, megijedtem. Ni-t nem láttam sehol.
Talán neki sikerült megszöknie.- gondoltam mosolyogva magamban.
A lépcsőn felfelé végig botladoztam, de nagy sajnálatomra felértünk. Egy pillanatig sem gyengített ez erős szorításán. Az ujjai úgy fonódtak a csuklóm köré, mintha acélból lennének.
Mikor végighúzott az emeleten lévő kis folyosón, megpillantottam magam mellet Nirát. Furcsállottam a viselkedését. Hiszen, minek jött vissza, hogyha előbb eltűnt, s mér nem szökött már akkor el mikor engem bezártak a nappaliba, és egyáltalán minek jött ezekkel ide, mikor megtaláltak engem az erdőben?? De a lengkülönösebbnek azt tartottam, hogy hogyan került mellém Ni az erdőben. Mivel mikor elrabolt az a férfi, Ni nem volt sehol sem..
A sok furcsa, megválaszolatlan kérdés miatt, különös érzés kerített a hatalmába, mikor a szoba elé értünk.
A lány bement a nappaliba, s engem is magával húzott. A macskám is mellettem jött, mintha csak sétálnánk. Azalatt pár perc alatt míg nem voltam itt, szoba berendezése kicsit megváltozott. A polcokon feltűnt jó pár könyv, s egy televízió is. Az asztalon pár pohár, üdítő, gyümölcsös kosár és egy csomó szendvics volt. A helyiség barátságosabbnak tűnt. Fogalmam se volt, hogy azalatt a kis idő alatt, hogy került be ennyi dolog. Emma bezárta az ajtót, kulcsra. Tudtam, hogy nem menekülhetek, nyomasztó érzés volt ez. Tovább menünk, leültetett a kanapéra, s maga is mellém ült. Ni egy szem pillantás alatt mellettem termett, s ő is elhelyezkdett.
A lány már nem tartotta a karom. Gyorsan elhúzódtam tőle, de a kanapéról nem álltam fel. Bűntudatos, s szomorú arccal nézett rám.
-Tudom, hogy nem bízol bennünk, s minden okod is meg van arra, hogy ne tedd. S hogy ne kedvelj, de ígérem, nem kell sokat várnod és mindent megértesz.- mivel a menekülésre nem láttam esélyt, s olyan meggyőző volt, hogy aprót bólintottam. De ezen kívül a másik felem kíváncsi volt, vajon mi olyannal fog előállni, amivel ezt az egész elrablósdit megértem és megbocsájtom.
-Fogadok, hogy nagyon éhes lehetsz. Nyugodtan egyél.- az arca továbbra is bánatos volt, de egy apró mosoly kíséretében, fürkészte az arcomat.
-Igen, köszönöm.- ha nem is teljesen hálásan mondtam, jó volt azért, hogy kapok enni. Hiszen ha jól számolom, akkor két napja nem vettem magamhoz semmit se.
Felpattant mellőlem, s kisétált a szobából...
Talán a fél tál szendvicset felfaltam. Azóta csak egyszer beszéltem Emmával, amikor is elkísért a fürdőhöz, letusolhattam és elvégezhettem az egyéb dolgaimat. Mikor adott egy tiszta farmert, s pólót így szólt:
-Ha nem akarod, nem muszáj felvenned őket, de azt gondoltam, hogy jól jönne..
-Igen, persze, köszönöm.- Egy bizonyos idő elteltével kezdtem úgy érezni, hogy segíteni akar, s bántja is ez a dolog, de valami miatt, továbbra sem mehettem el. Kezdtem egyre kíváncsibb lenni a magyarázatára.
Továbbra sem láttam semmit se, a fürdőszobán és nappalin kívül, persze az kivételével, mikor a szökésem sikertelenségbe fulladt.
Újból az "ideiglenes szobámban" voltam, s a polcokon lévő könyveket fixíroztam, miközben halkan ment mp3 lejátszóm. Ni a kanapén jóllakottan lustálkodott, mikor kinyílt az ajtó, s betoppant rajta a fiú, akit még idáig csak kétszer láttam.
1:42
Rowana Dark
