2012. február 7.

Használjuk ki a szabadidőnket

Körmölök, karmolok, koptatom a billentyűzetet. Otthon, kissé betegen, de korántsem halálosan, szóval szeretném kihasználni ezt a plusz-mínusz egy hetet valami értelmes dolgokra. És most nem a sulira gondolok, ahova egyre tovább, annál jobban utálok járni. És egyre jobban kezd felerősödni bennem a vágy, hogy visszaüljek a magyar iskolapadok közé. Csak az a hatalmas gondom, hogy az anyám. Mikor októberben, kiakadva felhoztam a témát, nem lett jó vége. Ezért félek újból szóba hozni az iskola-ügyet, de eközben már lassan több, mint 1 hónapja tisztában vagyok azzal, miszerint legkésőbb a következő tanévet már máshol, pontosabban a DUG-ban, MTAG-ban, vagy tökmindegy, hogy hogyan nevezzük-ben szeretném kezdeni. De ha most megmondanám az anyámnak, hogy: -Hé, anyu, jövőre Duna utcára szeretnék járni!, rögtön azzal jönne, hogy biztos csak miatta szeretnék átlépni. Pedig ez nincs így, már mint ahogy említettem, több mint egy hónapja tisztában vagyok vele mit szeretnék, és akkor még korántsem tudtam, hogy ez lesz, hogy megint együtt leszünk. És az időtájt már kezdtem belenyugodni a sorsomba, szóval semmi köze nem volt hozzá. Sok indokom van, hogy valójában mért is szeretnék átmenni. Hiányzik a magyar, imádom az egész épületet, elég sok mindenkit ismerek arrafelé, odajár az egyik legjobb barátnőm (Ivi kb. rettenthetetlen 11 éve :D(Szeretlek :* XD)) és még sorolhatnám. Tisztában vagyok vele, hogy ahova most járok (nevét említeni nem szeretném) több, mint valószínű, hogy esetleg színvonalasabb, meg minden, de nem érdekel. Ez van.
Két héttel ezelőtt, vasárnap, Ivi-vel érdekes dologra bukkantunk. Vagyis annyira nem is érdekes, csak mi egy őrült nagy hülyeséget hoztunk össze belőle. Egy novellaíró pályázat indul a sulijában, ahova én is szeretnék jövőre járni. Szóval mivel nekem eléggé megtetszett, kitaláltuk, hogy írok egy-két novellát a versenyre (max 3-at lehet) és bedobja majd a suliban található "Bizalom ládába", név nélkül. Igen írok egy versenyre úgy, hogy valójában oda se járok :DD
Szóval ezt a hetet, erre is kiszeretném használni. Meg talán gitározni is elkezdek, megint.

2012. február 2.

Cseszeget a sors


Nem, nem én voltam, aki kicsivel több, mint 1 hónapja azt állította, hogy semmi sem lesz olyan vele kapcsolatban, mint régen. Még ha 1 héttel ez előtt is megkérdezte volna tőlem bárki is, akkor is az lett volna a válaszom, hogy soha többé nem lesz ugyan olyan. Mondjuk, igen, ugyan olyan semmi sem lesz, csak megint járunk. Vicces, mi? Kb 4 hónap szenvedés után újból elkezdtem. Múlt hét szombat érdekesen alakult. Két csaj kissé bebaszott állapotban :D. De nem ezt akartam előhozni. Cseszegettem minden lehetségessel, mint általában ha iszok. Ő meg hagyta, de olyan furcsán viselkedett, főleg velem szemben. Nem tudtam mire vélni, és mondhatjuk, hogy kissé nyomult is, pedig ő közel sem volt olyan állapotban mint én. Másnap meg egész nap irogattunk, és beköpte, hogy akar velem beszélni. Beszéltünk is, és így alakultak a dolgok. Ha azt válaszoltam volna, hogy nem akarom újrakezdeni: egyrészt, kurva nagy hazugság lett volna, más részt pedig rettentően megbántam volna. Szóval? Miért is ne? Szarabb már nem hiszem, hogy lehet. (Bár azért nem igazán szeretnék rácáfolni..)
Igen, igen nem vagyok teljesen százas, ezzel mindenki tisztában van, ő is, de még az anyám is. Csak anyu nem mondja ki. :D De én már feldolgoztam, hogy komoly betegségben szenvedek, meg hogy hülye vagyok. Eléggé.
Szóval nemtudommennyi-0,5 a remény vezet továbbra is. A sors meg elkezdett cseszegetni, nagyon.
(U.i.: Az én meglátásom szerint egyszer, félig győztem a remény felett, ez akar az a bizonyos fél lenni.. :D)

2012. január 18.

Egy kis optimizmus

Ez egy a mai nap szüleménye. Semmi extra, csak egy kis optimizmusnak nevezném. Kell már nagyon az ilyen..

Van olyan, hogy a padlón vagyok,
van, hogy még annál is lejjebb,
olyan is, hogy semmit sem akarok,
csak a múlt emlékeit éjjel.

De hiába! Nem búsulok,
még ha rám is jön az érzés,
mikor, oly álmatlanok a hajnalok,
Csak úgy dübörög a sok kérdés.

A pillanatoknak élek!-Eldöntöttem.
Melyek édes emlékekkel töltöttek el,
és nem hagyom, hogy győzzön a félelem:
hogy soha többé ezeket nem érem el.

2012. január 15.

Feelings turned off..

  Egyre tovább, annál jobban megy. Legalább is úgy érzem. Két héttel ez előtt, szilveszterkor még azt sem tudtam igazán végignézni ha ölelkeztek, vagy bebaszottan kézen fogva sétáltak. Ma meg - illetve tegnap, mert már elmúlt éjfél - mindhárman együtt voltunk, smároltunk meg hasonlók. Először szar érzés volt látni, hallani, ahogy smárolnak, miközben engem is ölelt, de aztán már szemrebbenés nélkül végig tudtam nézni. Sőt még valamiféle grimaszt, pontosabban mosoly-félét is az arcomra rajzoltam. És már nem is volt olyan szörnyű az egész. Olyan furcsa volt, nem jó, de nem is rossz. Egyszerűen csak: Érzelmek kikapcsolása folyamatban...
Örülök, hogy itt van nekem két barátom, akik mindig figyelmeztetnek (még ha nem is hallgatok rájuk - szinte soha..). Én meg azt állítom nekik, hogy már nem szeretem. Nem mintha hazugság lenne - oké, talán még is az - mert a legnagyobb gyengém az ex-pasijaim, rájöttem. Igen, szeretem, de már felfogtam, hogy már nem leszünk együtt soha sem. Legalábbis úgy nem, mint ahogy az előtt voltunk. Lehet, sőt szinte biztos, hogy lesz még egy tucat ilyen alkalom, mint a mai, hogy csak sima kavarás, de már soha nem lesz semmi a régi. Sikerült belátnom. Eltapostam a reményt. Azt, amelyet halhatatlannak hittem, és belegondolva tényleg az. Mert fogadok, hogy kinyírod és újráéled. Lehet, hogy két óra múlva, lehet, hogy két év múlva. Épp ezért végtelen, és mindig győz. Mert már mikor azt hiszed, hogy nyertél, feláll és hátba szúr. A dög. :D
Rájöttem, hiányzik az írás. Nem mintha keveset írnék, csak szlovákul és jegyzeteket. Esszéket. Nem is lenne vele gondom ha magyarul lenne, de így.. Na de, nem erről akarok írni, nem akarom szóba hozni a sulit, sulikat.
Bitch, please..
Életem idáigi legnagyobb baromságait nem részegen követtem, hanem már kijózanodva. Ez a legjobb benne. Ilyen volt az első alkalom is, mikor együtt voltunk. Karnevál volt, és én meg a hülye fejemmel gyorsan és nagyon be akartam baszni. Igazából sikerült is, de max 1 órát ha tartott az öröm, aztán már etettem a füvet. :D Így történt, hogy már fél tizenegykor szinte teljesen jól voltam. Ő meg elég részeg. Egy baráti körünk volt, mondhatjuk, szóval már az előtt is már dumáltunk, de ez alkalom után, szinte minden nap együtt voltunk és beszélgettünk, sokat. Három héttel később kezdtünk csak el "hivatalosan" járni. Több, mint két és fél hónap, az egész nyaram, plussz meg a suli első hónapja is. És ennek már egy három és fél hónapja. Azóta bassza az agyamat. De hisz, nem csoda. Hisz én a hülye fejemmel, mindig engedek a csábításnak, aztán meg pofára baszódok. De hiába a Halhatatlan, a mai - illetve tegnapi, hagyjuk - után már nem kerül ismét a padlóra. Legalábbis nem annyira mint az előtt, biztos vagyok benne.
Ma is az elején csak ketten voltunk, és most nem én kezdtem, nem én másztam (jah, szánalmas, hogy ezért egy kissé büszke magára :D), ő volt az. Én meg engedtem, hisz mért ne? Egyszer élünk. (<-- Ráfáztam már erre sokszor, ez csak egy hülye kibeszélés, tudom.) Aztán jött ő is és szintén jól kiütötte magát. (Később azon elmélkedtem, hogy melyik "partnerem" van jobban kiütve, de nem tudtam eldönteni. :D)
  Na jó, rájöttem, ennyi elég volt, túl személyes ilyen konkrétan írni az estémről. De egy biztos, ma is szereztem olyan élményeket, amelyek megmaradnak jó hosszú időre. Főleg, hogy semmi homály nincs körülötte a józan állapotomnak köszönhetően. És a mottóm továbbra is, ennyi szenvedés után is az, hogy semmit sem bánok, amit tettem, mert akkor és abban a pillanatban azt akartam. Még ha utána fáj is, kurvára..

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Online Project management