5.fejezet

Egy tized másodperc sem telt el és újra a nappaliban találtam magam. Ezután csak egy halk kattanást hallottam.
A zár kattant. Bezárt. Nem engedi, hogy elmenjek.-ez a pár mondat ragadta el az elmémet, s nem eresztette el azt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ez már egyszerűen sok volt. Az a férfi, a farkasok, Emma akiről idáig az hittem, hogy segíteni akar, s most kiderült róla -pontosabban róluk, hiszem az a fiú is vele van-, hogy bennük sem bízhatok. Idegesen, az ajtó melletti falnak támaszkodtam, miközben próbáltam valamilyen szökési tervet kidolgozni. Mert egy biztos, hogy el kell innen menekülnöm. Már csak szokásból is lenyomtam a kilincset a bal kezemmel, hiszen a jobb karom még mindig sajgott-, de amint sejtettem, az ajtó nem nyílt ki. A másik lehetőségnek az ablak látszódott. Nagy lépésekkel átszeltem a távolságot az ajtó és az ablakok között. Kinéztem a nyíláson. A legnagyobb szerencsétlenségemre az emeleten voltam. A ház körül egy csomó fát, bokrot és növényt láttam, szóval most egy erdőben vagyok. Bárhol lehetek, bármelyik erdőben Chicago körül, vagy annál messzebb. Szitkozódtam magamban miközben, újabb terveken törtem a fejem.
Tehetetlenségem lévén visszaballagtam a falhoz, amit idáig támasztottam. Ekkor egy halk kaparásra lettem figyelmes. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a macskámról elfeledkeztem, s önző módon csak saját magamra gondoltam. Újabb kaparás. Majd megint, és megint. De nem tudtam mi tévő legyek. Az ajtó zárva, s az ablakon át sem menthetem a bőröm. Halkan szólongattam Ni-t, ami hatására kissé alább hagyott a kaparással. A tehetlenségemben, azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem engednek haza. Miért zártak be.
Ha a pánik nem is, de a nyugtalanság lassan elöntött, s nem tehettem ellene semmit se. Honvágyam volt, s úgy szerettem volna már a saját ágyamban pihenni, s közben Nirát simogatni. Hiányoztak a szüleim, a nővérem, Ange, Ava, s a többiek. De nem utolsó sorban, éhes is voltam, hiszen több mint egy napja nem ettem. Miközben próbálgattam, hogy mennyire fáj a jobb felem, tovább törtem a fejem. Pár pillanat múlva, egy halk kattanásra lettem figyelmes. Az ajtó-jutott az eszembe, s hirtelen jött pániktól, tettem hátrafelé pár lépést. A kilincs is lenyomódott, s az ajtó lassan nyílt. Nira befutott a szobába, s előttem termett. Legugoltam, s gyorsan végig símitottam a hátán, mivel az ajtóban feltűnt a lány, Emma. Úgy tűnt, mintha bűnbánó arccal nézne rám, miközben tett felém egy lépést. Én is ugyanígy cselekedtem, csak az én mozdulatom hátrafelé irányult. Nem bíztam benne. Hiszen ki bízna olyasvalakiben, mint ez a lány: azt mondja, hogy hazavisz, majd rám zárja az ajtót, s nem enged el. Ezután tett előre még pár lépést, de én minduntalanul hátráltam, mikor megszólalt:
-Igazán sajnálom, de ezt a te érdekedben tesszük.
-Az én érdekem az, hogy bezártok?- feldúlva kérdeztem, miközben apró lépéseket tettem hátrafelé.
-Azért vagy itt, hogy biztonságban legyél.-magyarázta, de én továbbra is, minnél hamarább, el akartam ebből a házból tűnni.
Ni előttem állt, s ő is a lányt nézte. Emma alig egy méterre állt tőlem, viszont az ajtó egy-két méterre helyezkedett el tőlem. Újból menekülési tervet szövögettem, s a legjobbnak a futást tartottam. Gyorsan kikerültem a lány, s fájó lábbal az ajtó felé iramodtam. Mihelyt kiértem a szobából, pár ajtót, s egy lefelé vezető lépcsőt pillantottam meg. A lefelé vezető út felé rohantam, miközben hátra néztem. Szerencsémre, Ni is utánam futott, de a lányt sehol sem láttam. Egy kis remény áradt szét bennem, mikor leértem a földszintre.
Jobbra egy konyhát láttam, melyben két ajtó is helyet foglalt. Megindultam az egyik felé, amely hátsó kijáratnak tűnt. A lépcső felől, még most sem hallottam léptek. Nira mellettem csörtetett; olyan nagy szerencsém volt vele, hogy mindig követett. Odaértem az ajtóhoz, s tétovázás nélkül lenyomtam a kilincset. A deszka darab halkan, nyikorogva ki nyílt. Ekkor megláttam Emmát, aki előttem, az ajtófélfának támaszkodva figyelt engem. Abban a pillanatban megtorpantam, mellettem a macskám épp ugyan úgy.
-Mondom, itt biztonságban vagy.-szólt a lány, kedves hangnemben. Nem értettem ezt a kedves hangszínt az ő részéről, hiszen majdnem elszöktem, mérgesnek kéne lennie. De nem, ehelyett ő kissé bizonytalanul elmosolyodott.
Pár másodpercig fürkészte az arcomat, majd valamit meg pillantott a hátam mögött. A lány arca elkomorult. Hátra fordultam, hogy megnézhessem, mire lett figyelmes, de mihelyt ezt megtettem, szembe találtam magam a fiúval.
Az arcvonásaiban inkább feszültséget láttam, mint dühöt. Most már egy csepp reményem sem volt, hogy elmeneküljek. Előttem a srác állt, hátam mögött Emma. Pár másodpercig ott álltunk miközben a fiú feszülten figyelt engem és Ni-t.
-Nem mehetsz el, itt kell, hogy maradj.- mikor meghallottam a lány hangját, felé fordultam - Ígérem, hogy nemsokára mindent megértesz.-nézett jelentőségteljesen a szemeibe és egy hirtelen mozdulattal megragadta a karom. Próbáltam kiszabadítani a bal csuklómat a szorításából, de nem sikerült. Vékony alkata ellenére erős volt. Húzkodtam, ráncigáltam a karomat, de az ujja meg sem mozdultak. Megfordultam, s elterveztem, hogy egy hirtelen mozdulattal kirántom a kezem az ujjai közül, s nagy megdöbbenésemre láttam, hogy fiú már nem állja az utamat. S akkor amennyire erősen csak tudtam, megrántottam a karom, de a lány ujjai nem mozdultak, de ez a testrészem is már iszonyúan fájt.
Nagyszerű, most már mind két karom sajog- gondoltam magamban. Emma még mindig engem tartott, elém lépett, s megszólalt:
-Kérlek, gyere.- mondta, mire én heves fej rázásba kezdtem.
-Ígyis-úgyis visszamész, a nappaliba.-keményedett meg a hangja, s lassan elkezdett húzni felfelé. Szörnyen erősen tartott, s közben vonszolt maga után. Nem tudtam kiszabadítani magam a kezei közül. Mikor magam mellé néztem, megijedtem. Ni-t nem láttam sehol.
Talán neki sikerült megszöknie.- gondoltam mosolyogva magamban.
A lépcsőn felfelé végig botladoztam, de nagy sajnálatomra felértünk. Egy pillanatig sem gyengített ez erős szorításán. Az ujjai úgy fonódtak a csuklóm köré, mintha acélból lennének.
Mikor végighúzott az emeleten lévő kis folyosón, megpillantottam magam mellet Nirát. Furcsállottam a viselkedését. Hiszen, minek jött vissza, hogyha előbb eltűnt, s mér nem szökött már akkor el mikor engem bezártak a nappaliba, és egyáltalán minek jött ezekkel ide, mikor megtaláltak engem az erdőben?? De a lengkülönösebbnek azt tartottam, hogy hogyan került mellém Ni az erdőben. Mivel mikor elrabolt az a férfi, Ni nem volt sehol sem..
A sok furcsa, megválaszolatlan kérdés miatt, különös érzés kerített a hatalmába, mikor a szoba elé értünk.
A lány bement a nappaliba, s engem is magával húzott. A macskám is mellettem jött, mintha csak sétálnánk. Azalatt pár perc alatt míg nem voltam itt, szoba berendezése kicsit megváltozott. A polcokon feltűnt jó pár könyv, s egy televízió is. Az asztalon pár pohár, üdítő, gyümölcsös kosár és egy csomó szendvics volt. A helyiség barátságosabbnak tűnt. Fogalmam se volt, hogy azalatt a kis idő alatt, hogy került be ennyi dolog. Emma bezárta az ajtót, kulcsra. Tudtam, hogy nem menekülhetek, nyomasztó érzés volt ez. Tovább menünk, leültetett a kanapéra, s maga is mellém ült. Ni egy szem pillantás alatt mellettem termett, s ő is elhelyezkdett.
A lány már nem tartotta a karom. Gyorsan elhúzódtam tőle, de a kanapéról nem álltam fel. Bűntudatos, s szomorú arccal nézett rám.
-Tudom, hogy nem bízol bennünk, s minden okod is meg van arra, hogy ne tedd. S hogy ne kedvelj, de ígérem, nem kell sokat várnod és mindent megértesz.- mivel a menekülésre nem láttam esélyt, s olyan meggyőző volt, hogy aprót bólintottam. De ezen kívül a másik felem kíváncsi volt, vajon mi olyannal fog előállni, amivel ezt az egész elrablósdit megértem és megbocsájtom.
-Fogadok, hogy nagyon éhes lehetsz. Nyugodtan egyél.- az arca továbbra is bánatos volt, de egy apró mosoly kíséretében, fürkészte az arcomat.
-Igen, köszönöm.- ha nem is teljesen hálásan mondtam, jó volt azért, hogy kapok enni. Hiszen ha jól számolom, akkor két napja nem vettem magamhoz semmit se.
Felpattant mellőlem, s kisétált a szobából...

Talán a fél tál szendvicset felfaltam. Azóta csak egyszer beszéltem Emmával, amikor is elkísért a fürdőhöz, letusolhattam és elvégezhettem az egyéb dolgaimat. Mikor adott egy tiszta farmert, s pólót így szólt:
-Ha nem akarod, nem muszáj felvenned őket, de azt gondoltam, hogy jól jönne..
-Igen, persze, köszönöm.- Egy bizonyos idő elteltével kezdtem úgy érezni, hogy segíteni akar, s bántja is ez a dolog, de valami miatt, továbbra sem mehettem el. Kezdtem egyre kíváncsibb lenni a magyarázatára.
Továbbra sem láttam semmit se, a fürdőszobán és nappalin kívül, persze az kivételével, mikor a szökésem sikertelenségbe fulladt.
Újból az "ideiglenes szobámban" voltam, s a polcokon lévő könyveket fixíroztam, miközben halkan ment mp3 lejátszóm. Ni a kanapén jóllakottan lustálkodott, mikor kinyílt az ajtó, s betoppant rajta a fiú, akit még idáig csak kétszer láttam.

Read more »

4. fejezet - Barát, vagy még sem?

Szinte már majdnem teljesen ott voltam, már csak pár lépés hiányzott ahhoz, hogy teljesen elveszek a fehér fényben, s ekkor megtorpantam. Váratlanul eltűnt a késztetés, hogy tovább sétáljak a világosság felé. Hirtelen úgy éreztem, hogy maradhatok itt is vagy mehetek tovább a fény felé. Választanom kellet, maradok vagy megyek? Töprengtem, - hogy mennyit, azt nem tudom, amint mondtam az idő érzékem teljesen megszűnt. Melyik lenne jobb, a nyugodt, s biztonságot sugárzó sötétség, vagy a ragyogó világosság, mely félelmet és ezernyi érzést áraszt magából?
A sötétség sokkalta csábítóbb volt, de a kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem, s tovább indultam a fény felé. Ahogy sétáltam a világosság felé az egyre vakítóbb lett. Mikor hátra fordultam láttam, hogy a sötétség kezd halványulni, s pár másodperc után teljesen szertefoszlott. Eltűnt, s most már nem gondolhatom meg magam.-ez az egy mondat kavargott bennem miközben visszafordultam és a fehér fény teljesen elnyelt.
Még körül nézni se volt időm, hogy látok-e itt valami mást a fehér színen kívül, mikor elkezdett fájni a fejem. Először csak egy kevéssé sajgott, de ahogy telt az idő annál jobban fájt.
Egy idő után nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. Nem mint ha ez az egész hely, meg minden nem lenne különös, de ez a dolog még az idáig történeteket is felül múlta. Azt vettem észre, hogy elkezdtem halványodni. Fokozatosan fakultam ki. Először csak az ujjaim tűntek el, majd a kezem, s pár másodperc múlva, már a karom se látszódott.
Pánikoltam. Mitől lehet ez? Talán sötétségben kellet volna maradnom? Ott semmi rossz nem történt..- a kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, miközben már a lábaim és a mellkasom is átlátszó lett. Egy másodperc töredéke után, újból sötétségben találtam magam.
Fájt mindenem, sajgott a fejem, a kezeim, az egész testem. Itt nem érzetem magam oly könnyűnek mint az előbbi sötétségben.
Éreztem, hogy le vannak hunyva a szemeim. Próbáltam kinyitni őket, de hiába.
Messzebbről valamilyen hangokat hallottam, s hirtelen rájöttem, hogy otthon vagyok, s az a férfi, a farkasok meg a többi csak álom volt.
Többszörös próbálkozás után elkezdtem valamicskét halványan látni a szempilláim alól. De mikor teljesen kinyitottam a szemem, csalódnom kellet, mert láttam, hogy egy teljesen idegen szobában vagyok....


A piszkos ruháimban egy hófehér kanapén feküdtem, s a szobában ugyan ilyen színű volt a bútorzat is. A padló sötét barna színű, s a falak fehérek voltak. A helység összességében egy óriási nappalinak tűnt. Mikor magam mellé, a padlóra pillantottam, nagy megdöbbenésemre egy össze gömbölyödött, fekete macskát láttam. A fekete szőr csomóban, Nirát véltem felfedezni. Meglepődtem, de közben nagyon megörültem, hogy ő itt van velem.
A jobb oldalamon enyhébb sajgást éreztem, de a jobb karom fájt talán a legjobban. Mikor felhúztam a felsőm ujját észrevettem, két nagyobb zúzódást is van rajta.
A másik kezem szerencsére nem fájt annyira mint a jobb, ezért azt leengedtem, hogy megsimogassam Ni-t. A szőre épp olyan selymes volt, mint általában. Jólesően dorombolt mikor hirtelen felállt s borzolni kezdte a hátán a szőrt. Arrafelé fordítottam tekintetem, merrefelé ő nézett. Észrevettem, hogy a szoba másik végében egy ajtó van. Nira is ezt a helyet figyelte. S akkor a kilincs megmozdult. Az ajtó lassan, s halkan nyílt.
Szívem a torkomban dobogott. Megijedtem. Ni mellettem halkan fújtatott. Mikor az ajtó teljesen kinyílt belépett rajta egy lány. Tizennyolc vagy húsz év körüli lehetett. Közép termetű és karcsú alakja volt. Haja fél hosszú szőkés-barnás, s a szemei kékeszöld árnyalatúak voltak. Mihelyst meglátta, hogy őt nézem elmosolyodott, s elindult felém. Ekkor Nira még jobban elkezdett fújtatni felé. Én próbáltam feljebb csúszni a kanapén, de nem sikerült mivel hátulról nekiütköztem a szélének. A lány mikor észrevette, hogy igyekszem meghátrálni megállt, s megszólalt:
-Ne félj, nem akarlak bántani. -mondta, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki vagy sem.
-Hol vagyok? S ki vagy te? -kérdeztem a lánytól, kétsébeesetten.
Nem szólt semmit, de tett felém egy lépést, s majd még egyett. Még mindíg nem bíztam benne, de már egy fokkal nyugodtabb voltam.
-Kérlek, válaszolj! -kértem Őt, miközben minden mozdulatát figyeltem.
Kissé ráncolta a homlokát, majd lenézett a padlóra, és újból rám emelte a tekintetét. Ekkor szinte már teljesen a kanapé mellett állt. Nira még mindig borzolta a szőrét, de felugrott mellém, mintha védeni akarna. A lány Ni-re nézett, aztán rám tekintett, majd sóhajtott, s bele kezdett a mondandójába:
-A nevem Emma Dwyer.- mondta miközben felém nyújtotta a kezét.
Csak is illendőségből, de elfogadtam a felém nyújtott kezét, a kevésbé fájó karommal.
-Roxana Evenson. -mutatkoztam be én is. S továbbra is kérdő tekintettel meredtem rá.
Leült mellem és látva, hogy várom a válaszát, folytatta:
-Tegnap reggel a barátommal, a közeli erdőben sétáltunk, mikor megláttunk téged, hogy ott fekszel a földön ájultan, s melletted volt a macska is.
-Mhm.- értelmesebbet nem tudtam kinyögni, mivel ez az egész furcsa volt. A sok megválaszolatlan kérdésből, csak még több lett. Hova tűnt az a férfi, a farkasok? Mért hagytak ott? S mi történt az után, hogy az a fekete állat nekem ugrott?.
Mélyen legbelül kissé azt éreztem, hogy nem mond igazat. Ennek ellenére, hittem neki, de talán még sem kellet volna.
Nira még mindig fel-alá járkált előttem, s fújtatott. Nem értettem igazán, hogy miért csinálja ezt. Megsimogattam a hátát, s ezzel jelezve neki, hogy nem kell nyugtalankodnia. Úgy láttam megértette, mivel mellém jött, s hozzám dörgölőzött. Emma minket figyelt.
A fájdalom ellenére, amit a legtöbb porcikámban éreztem, felálltam. Ni is rögtön leugrott a kanapéról. Mikor ráálltam a jobb lábamra, megéreztem, hogy az is fáj. De abban a pillanatban a lány is felkelt a helyéről, s hirtelen megszólalt:
-Nem szabad felkelned, az orvos azt mondta, hogy sokat kell pihenned a sérüléseid miatt.
-Orvos?- kérdeztem meglepetten.
-Igen. Miután hazahoztunk, kihívtuk az orvost, mert úgy tűnt, hogy sérüléseid vannak.
-Köszönöm.- igazán hálás voltam neki, hogy egy teljesen idegennel ennyit törődik. De eszem ágában se volt megtartani az orvos utasításait.
-Szívesen.-válaszolta, miközben egy mosolyt küldött felém.
Tétován álltam pár másodpercig, majd újból megszólaltam:
-Még egyszer, nagyon szépen köszönöm, hogy idehoztatok az erdőből, s még orvost is hívattatok ki, de nem szeretnék továbbra is a nyakatokon lenni, s haza megyek. A családom is biztos már keres.- ideges voltam, hiszen az ablakokon beszűrődő fény azt jelezte, hogy hajnalodott. Szóval, ha jól számoltam már több mint egy teljes napja eltűntem.
-Megkérhetnélek valamire? -fordultam a lányhoz.
-Igen, persze, mire?
-Haza tudnál vinni? Persze, csak ha van kedved...
-Az orvos azt mondta, hogy feküdnöd kell, maradj még pár napot itt nálunk, az egészséged érdekében.
-A szüleim már biztos, hogy keresnek. Nem szeretném, ha tovább idegeskednének.-győzködtem Emmát.
-De, az orvos...-folytatta volna tovább, de közbeszóltam - Ne haragudj, de én igazán már otthon szeretnék lenni.
Megértelek, -válaszolta lehajtott fejjel - akkor gyere.
Követtem őt, s próbáltam úgy tenni, hogy nem fáj semmim se, mivel nem szerettem volna, ha tovább erősködik, hogy maradjak még itt. Nira is mellettem jött. Keresztül mentünk az óriási nappalin, s mikor kiléptünk az ajtón, megpillantottam egy huszonkét év körüli srácot, amint a falnak dőlve Emmát nézi.
-Em, beszélhetnénk - szólalt meg. A hanglejtéséből ítélve mérges volt. A lány megtorpant, s majd hozzám fordult:
-Kérlek várj meg - bólintottam, s ő eltűnt a fiúval egy ajtó mögött.
Tudom, hogy illetlen dolog, de próbáltam, hegyezni a füleimet, hátha meghallok valamit. Mert nagyon olyan sejtésem volt, hogy rólam beszélnek. Nem tudom, hogy miért, de így éreztem.
De hiába minden igyekezetemmel, nem hallottam semmit se. Jobb ötlet híján, neki dőltem a falnak, majd leguggoltam s Nirát kezdtem el simogatni a bal kezemmel. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel a ruhám csupa sár volt és elég sok minden fájt, s úgy szerettem volna már végre otthon lenni és nyugodtan pihenni. Mikor végignéztem a ruháimon, eszembe jött, hogy a farmer zsebemben van az MP3 lejátszóm. Nagyom megörültem, s miközben vettem ki a helyéről, abban reménykedtem, hogy még véletlenül se romlott el a tegnap előttiek után. De szerencsére élt, és virult. Elindítottam a kedvenc zene számomat és közben magamban dúdoltam a szövegét. Legjobban azt sajnáltam, hogy a telefonomat otthon felejtettem. Pedig ha itt lenne nálam, már rég feltudtam volna hívni a szüleimet, hogy nem történt semmi bajom se, s hogy nem sokára otthon leszek.
Már teljesen belefeledkeztem a zene hallgatásba, s a macska simogatásba, mikor váratlanul kicsapódott az az ajtó, amely mögött nemrég a megtalálóim tűntek el. Nira is rögtön felkapta a fejét. Emma kilépett az ajtón, s én felpattantam a helyemről. A lány gyorsan ott termett mellettem, majd egy szomorú pillantást követően megszólalt:
-Sajnálom.- súgta a fülembe, megragadta a karom, s egy hirtelen mozdulattal visszalökött a nappaliba.

Read more »

3. fejezet - A sötétség

Nem értettem semmit se. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban már majdnem teljesen kedves hozzám, s hirtelen, egy másodperc töredéke alatt rettentően dühös lett. Fogalmam se volt, hogy mi idézhette elő ezt.
Csak ott álltam megszeppenve a karjai között, és csendben figyeltem. Miközben Ő megmerevedetten állt, vicsorgott és torkából mély morgás tört elő. Újból megijedtem tőle, megrémisztett a morgása, ami legjobban egy vadállatéhoz hasonlított.
Idegesen körbenézett. Az utca összes kis apró zugát végignézte a szemeivel, s úgy összpontosított minden részletre, mintha csak az élete múlna rajta. Én ez alatt csendben figyeltem őt, az arcvonásain lehetett látni, hogy eléggé feszült és ingerült volt.
Pár másodperc után, hirtelen rám meredt. Résnyire szűkítette a szemét, s észrevette, hogy én újból mennyire tartok tőle, elmosolyodott.
-Sajnálom, de most már mennünk kell. Pedig szívesen csevegtem volna még itt, ezen a kellemes helyen.- újból körbenézett, és mosolygott tovább.
A mondandójától szinte megrökönyödtem. Az utolsó csepp reményem is szertefoszlott. Tudtam, hogy nem tehetek semmit se. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék szökéssel, most már nem sikerülne.
Mihelyst eljutott a tudatomig, hogy el fog rabolni, és én nem tehetek ellene semmit, most még jobban úrrá lett rajtam a legyőzhetetlen pánik.
Mikor meglátta, hogy megértettem, hogy mi fog most következni egy hirtelen mozdulattal megfogta a vállamat és a csípőmet, s a másik pillanatban már a hátán is voltam.
Rögtön, miután feltett a hátára elkezdett futni. Arrafelé rohant merről nem rég, oly magabiztosan lépkedett felém.
Olyan gyorsan futott, hogy szinte az lehetetlen volt. Még egy jó kondiban lévő ember se tudott volna olyan gyorsan futni a hátán egy lánnyal, mint ő. A sötét falak helyett, csak elmosódott foltokat láttam, semmi mást.
Nem tudtam mi lesz most, de éreztem, hogy ebből már semmi jó sem származhat. Becsuktam a szemem és vártam, hogy már vége legyen. Most hogy veszni láttam az összes cseppnyi reményemet, az idő érzékem nem működött valami jól, de abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy alig futott fél percig mikor egy pillanatra megállt. Ekkor összeszedtem a bátorságomat és kinyitottam a szemem.
Fogalmam se volt, hogy hol vagyok. Egy dologban biztos voltam már nem vagyok Chicago-ban. Gyorsan körbenéztem, hogy hátha fogom látni a város fényeit, de semmi. Sehol semmilyen lámpa, vagy hasonló. A hold halvány fényével világított, így legalább azt ki tudtam venni, hogy egy erdőben vagyok. Hát igen, a filmekben is a pszichopata gyilkos ilyen helyre hozza el az áldozatát, hogy megölje. Rettegtem, hogy nemsokára talán én leszek az az áldozat.
Itt már semmi jelét nem hallottam annak, hogy vihar készülődne. Nem, ezt a térséget már elhagyta a vihar: fák levelei halványan csillogtak a hold világban, s közben egy-egy csepp víz hullt le róluk. Messze lehettünk, nagyon messze a várostól.
Mikor megállt körbenézett és futottunk is már tovább, vagyis én nem szaladtam, csak ő. Most már az idegességtől sem tudtam becsukni a szemem. Reszketve a félelemtől azt kívántam, bárcsak vége lenn már ennek az egésznek. Akár hogyan legyen is a vége csak már vége legyen.
Nem érzékeltem már a külvilágból szinte semmit sem, mikor egy mély morgásra lettem figyelmes. Majd később még egyre és még egyre. És akkor abban a pillanatban megálltunk.
Az egyik morgás az Ő torkából szólt, de a másik kettő morgás is nagyon gyorsan közeledett felénk. Pislogni se volt időm, mert két különböző irányból megpillantottam, két grizzly medve nagyságú farkast.
Vicsorogtak és lassú léptekkel közeledtek felénk. Az egyik láthatólag a nagyobbik, oly fekete volt akár az éj. A másik egy kissé kisebb, de még így is akkora szinte mint egy ló, a fekete farkas ellentéte, világos szürke színű volt.
Miközben a hozzánk közeledő állatokat néztem, ő ledobott engem a hátáról és úgy magához szorított, hogy szinte alig kaptam levegőt. Ő is akár csak a farkasok is, vadul morgott, akár csak egy vadállat.
Még mindig reszkettem, de fejemet ide-oda kapkodtam idegesen, hogy lássam milyen közel van már a vég. Mikor újból rájuk pillantottam, megláttam, hogy már nem közelednek csak egy helyben állnak, és ha lehetséges akkor még előbbinél is hangosabban morogtak. Pont mihelyst újra a fekete farkasra pillantottam, az abban a pillanatban elrugaszkodott a földtől és felénk ugrott.
Ekkor már csak a halált vártam.


Az egyik pillanatban még ott álltam az erdőben a másikban pedig már itt voltam. Hogy hol az az itt? - jó kérdés, a választ pedig magam se tudom. Sötét van, nem látok semmit, egy parányi fényt se. Nem fáj semmim, s nem is félek. Nyugodtság árad szét bennem, itt a semmi közepén. Nincs itt senki más, rajtam kívül. Nem tudom, hogy hova tűnhettek a többiek.
-Vajon hol van az el rablóm, s hol vannak a farkasok?- Hiába kérdeztem magamtól, a választ nem tudtam.
Kinyújtom a karomat előre és végig nézem azt. Tisztán látom a kezem, akár csak nappal.
Elgondolkodom, vajon hol lehetek? Élek még, vagy már nem? Pedig semmilyen fájdalmat nem éreztem.... vagy a halál talán nem is fáj?
Elindulok előre, vagyis arra felé, mely velem szemben van. Lépteim a sötétben nesztelenek, akár csak a macskáé. Nem nehéz lépkednem, nem, kifejezetten könnyű. Mintha a levegőben lépkednék.... Pedig nem süllyedek, de ha a levegőben sétálnék, bizonyosan zuhannék. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy itt nem érvényes a gravitáció..
Sok kérdés ellenére, melyekre nem tudom a választ, jól érzem magam itt és nyugodt vagyok, de úgy vélem, úgy érzem, mintha elfelejtettem volna valamit, akárcsak befejezetlen dolgom lenne. De hiába töröm azon a fejemet, hogy mit felejthettem el, nem jut az eszembe.
Ahogy sétálgatok, s itt-ott leülök a semmibe, gondolkodom az előbbieken. Nem tudom, mennyi ideje lehetek itt.. talán csak pár perce, vagy már pár órája vagyok itt?- az idő érzékemet már teljesen elvesztettem.
Miután egyre többet gondolok az elrablásomra és a farkasokra, újból kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Lassan, de biztosan kezd szétáradni bennem a félelem.
Sétálgatok, tovább, s tovább, de egyszer csak nagyon-nagyon messziről észreveszek valami nagyon halovány fényt, oly messze, hogy annak a világosságnak- legalábbis én azt gondolom, hogy az valami fény- a legsötétebb szürke színe van.
Egy különös és erős vonzás hatására elkezdek felé lépkedni. Fogalmam sincs mi lehet ott. Talán a mennyország?- az nem lehet, hiszen én nem mehetnék oda, meg amúgy sem hiszek benne.
De ahogy közeledek felé, annál jobban félek. Igen, tagadhatatlanul reszketem.
Hiába, ez már nem érdekel, csak hagyom, hogy a fény befolyásoljon, s egyre közelebb kerüljek hozzá.


Helló, már rég nem jelentkezdtem. Talán, ez alatt a sok idő alatt míg nem volt új fejezet elveszítettem az eddigi pár olvasómat, de nagyon reménykedem benne hogy a dolgok nem így történtek. Nagyon örülnék neki, ha mindenki írna hsz-t, akár névtelelnül is. Előre is nagyon köszönöm!!


U.i.: Úgy gondoltam, hogy átnevezem az oldal címét, mivel végre rájöttem, hogy mi legyen az írói nevem. Így ezentúl ezen a címen lesz elérhető: www.rowana-dark.blogspot.com
Még egyszer nagyon kérlek Titeket, hogy írjatok hozzászólást!!

Pusszancs, Rowana Dark

Read more »

2.fejezet - A félelem és Ő

Hiába futottam amilyen gyorsan csak tudtam, Ő akkor is csak magabiztos léptekkel jött utánam. Lassan és magabiztossan. Én közben olyan gyorsan rohantam amilyen gyorsan csak tudtam, de Ni az alakkal szembefordulva hátrált. Mintha nem is félt volna, vagyis félt, de mesziről se annyira mint én. Még mindig menekültem, de már alig bírtam rohanni. Muszáj volt már a számon keresztül vennem a levegőt, s ennek az volt a hátránya hogy a torkom már teljesen kiszáradt. Úgy éreztem mintha a tüdőm pár centiméternyi nagyságúra zsugorodott volna, a szivem a torkomban dobogna és közben alig kaptam levegőt. Lépésről lépsre elkezdtem lelassulni, hiába próbáltam meg minden erőmet összeszedni, nem sikerült.
Mikor már azt hittem, hogy nem találom meg a letérőt, akkor egyszeriben messziről és nagyon halványan kirajzolódott előttem az utca annak a része ahol rá lehet térni a következő, s egyben népesebb utcára, ahol talán valaki lesz és már nem fog utánam jönni ez az alak.Ekkor újból összeszedtem a maradék erőmet -most már végre sikerült- és újból rohanni kezdtem.
Még mindig lehetett látni a villámlásokat, de mennydörgést még mindig nem lehett hallani. Bár a szél ide, nem fújt be, de tudtam, hogy tombol az utcákon. Szinte el tudtam képzelni, hogy a parton milyen erejű lehet a szél. Sokszor voltam ott, mikor ilyen hatalmas volt a szél. Ugyan fuvallat mindig a szembe fújta a homokot, akkor is imádtam ott lenni a tomboló időben.
Mikor már egyre közelebb és közelebb volt a letérő, elkezdtem reménykedni, hogy talán sikerül elmenekünöm ez elől az alak elől. Miközben reménykedtem, eszembe jött, hogy Nira még mindig valahol a hátam mögött van. De tudtam, hogy Ő nagyon nehezen veszik el. Csak féltem, hogy az a hátam mögött közeledő ember bántani fogja őt..
Mihelyst észerevettem, hogy már csak pár méter és elérem a letérőt, olyan gyorsan futottam, mit talán még életemben soha. Most már csak az érdekelt, hogy elérjem a letérőt, bármi áron is. Hátra pillantottam,hogy megnézzem, hogy az üldözőm milyen messze, vagy éppenséggel közel van hozzám.
Láttam, hogy az alak, nagyjából tíz méterre van tőlem. Ni-t már nem volt sehol, valószínűleg már elmenekült - jól tette - mondtam magamban és rohantam tovább a letérő felé.
Már épp rátértem volna a következő utcára, mikor valami megragadta hátulról a vállamat, visszarántott és nekilökött a falnak. A hirtelen jött soktól, egy hang se fért ki a torkomon, pedig akkor jól jött volna egy sikítás. Az ijedségtől és a sok futástól a szívem még mindig a torkomban dobogott és a levegővétel is nehezen ment.
Később rájöttem, hogy az a valami egy erős, de hideg kéz volt. Miután az a jéghideg kar nekilökötta falnak szembekerültem a kéz tulajdonosával, aki egyben idáig az üldözőm volt. Az arca szinte annyira közel volt az enyémhez, hogy a sötét ellenére is jól lehetet látni őt.
Húsz év körüli, naggyából 180cm magas, fiatal, férfi volt. A szemeit feketének láttam, talán mert túl sötét volt. A hosszú sötétbarna tincsei a vállaig értek. Ha nem lettem volna halálra rémülve akkor nagyon jóképűnek mondtam volna őt.
Az egyik kezével már a karomat tartotta, s a másikkal pedg a számat fogta be, hogy még véletlenül se hallatszon ha sikítanék. Én a még szabadon lévő kezemmel kapálóztam, de így sem engedett a szorításán. Mikor próbáltiam a sípcsontjába rúgni, meg se rezdült. Bármilyen önvédelmi dolgot igyekeztem bevetni, egyik sem használt. Mihelyst észrevette, hogy próbálok kiszabadulni a karjai közül, elmosolyodott és még jobban hozzám hajolt.
-Mondtam, hogy tőlem nem tudsz elmenekülni. -válaszolta a kapálódzásomra, miközben beleszagolt a nyakamba és újból elmosolyodott.
-La tua cantante.- dorombolta a bársonyos hangján, olyan haglejtéssel mintha csak egy gondolatot mondott ki volna hangosan. Latinnak hangzott ez a mondat, szóval fogalmam se volt, hogy mit jelnthetett.
Halálra voltam rémülve, és a hangjától pedig kirázott a hideg. De láthatólag ő ezt élvezte, hogy ennyire félek tőle.
Ezernyi kérdés cikázott a fejemben: Vajon, mi lesz most?, Mit jelent az, hogy: La tua cantante?, Vajon Ni már otthon van?, de legfőképp erre a kérdésre kerestem a választ: Mit akarhat tőlem ez a férfi?
Egy spontán ötlettől vezérelve, hátha választ lelek a kérdéseimre, belenéztem a szemeibe. Nyugodtságot és magabiztosságot láttam. Eggyáltalán nem félt attól, amiben én reménykedtem. Hátha valaki erre jön és segít elmenekülni.
Nagyon olyan érzésem volt, hogy ennek az estének nagyon sok köze van az engem kínzó, s visszatérő rémálmaimhoz. A sötétség és a rémültség - ezeket már mind éreztem -, már csak az óriási fájdalom hiányzott, hogy a rémálmom teljessé válljon.
Már felhagytam a kapálódzással, mert tudtam, éreztem, hogy ismét igaza van. Nem menekülhetek előle. Mikor meglátta, hogy már nem hadonászok, és már nem próbálok megszökni, enyhített a szorításomon. Még mindig rettegtem, de már belátam, hogy nem szökhetek el. Újból elvigyorodott, de most már szinte úgy hogy az összes fehér fogát lehetett látni.
-Tudod annyira szeretem mikor az áldozatom ennyire fél, mint te Roxana.
Roxana?? Honnan tudja a nevem?? Ha tudja a nevem, még mit tud rólam?? De kitől, honnan?? - csak cikáztak a fejemben az egyre csak gyarapodó kérdések, mikor bevillant az egyik szava: "áldozatom"...
-Látom meglepődtél, hogy tudom a nevedet. Rox, van egy jó hírem, a neved csak egy parányi része annak amit tudok rólad.- mondta, miközben levette a számról a kezét, hogy válaszoljak neki.
-Kitől tudja a nevem? Meg akar ölni?? Mit akar velem csinálni? Mit tud még rólam?-csak úgy özönlöttek belőlem a kérdések
-Mindent a maga idejében, kedvesem. -válaszolt, már-már kedvesen.
Nem tudom, hogy honnan szedtem akkora bátorságot, talán már megőrültem félelemtől, gondoltam, mikor azt vettem észre, hogy magamból kikelve kiabálok az engemet fogvatartó férfira:
-Nem vagyok a maga kedvese - ne nev..-akartam neki még tovább kiabálni, de újból rátapasztotta a kezét a számra.
-Sss, csendben drágám, nem kell hogy valaki meghalljon minket.- magyarázta, ismét azon a bársonyos hangján, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg.
Bár csak meghallot volna valaki minket -gondoltam magamban, miközben próbáltam önmagamat megnyugtatni. Folytonosan azt ismételgettem a gondolatimban hogy minden rendben lesz, kisebb nagyobb sikerrel, sikerült is lehiggadnom. Fogalmam se volt, hogy mit csinálhatnék. Itt álltam, miközben az a férfi olyan erősen fogta kezemet, hogy az már szinta sajgott a fájdalomtól, de nagyobb gondjaim is voltak mint a kezem. Miközben szorította karom, befogta a másik kezével a szám, nehogy újból kiabáljak.
Azóta, hogy újból betapsztotta a számat, a tekintetével engem fürkészett -tetőtöl talpig- egyszóval, végigmért. De nem úgy nézett rám, mint az embertársára, hanem úgy mint amikor a vadász megnézi a zsákmányát, ahogy Ő mondta "áldozat"-át. A homlokát ráncolta, feltehetőleg gondolkodott mikor megszólalt:
-Nem, még nem. Szerencséd van, édesem, hogy ilyen nagy az önüralmam. Te kivételes vagy..- arcvonásai kisimultak és újból elkezdett vigyorogni, mint ha valami viccet mondott volna.
Össze voltam zavarodva. Egyrészt rettegtem tőle, és attól amit mondott, másrészt pedig nem is volt annyira ijesztő.
Még mindig rám nézett, mikor a nyugodt, s már-már kedves vonásai eltűntek az arcáról és helyébe mérhetetlen düh került.
-A francba!! -dühöngött

Helló!!
Sajnálom, hogy már megint ennyit kellet várnotok, és méghozzá csak ilyen rövid lett, de csak ennyit szerettem volna írni ebbe a felyezetbe. De remélem azért tetszett. Ígérem, hogy a következőre nem kell majd ennyit várnotok.=)
Nagyon szépen kérlek írjatok KRITIKÁT!!!
Puszi, Rowan

Read more »

1. fejezet - A múlt

Másnap reggel nagyon korán felriadtam. Rá néztem a órárma, de csak fél 5-öt mutatott . Próbáltam vissza aludni, de nem sikerült. Többször is próbáltam, de hiába, nem voltam fáradt pedig alig aludtam hat órát. Ezek után nem tehettem mást, mint feküdtem az ágyamban, hallgattam az mp3 lejátszómat s közben a mellettem alvó cicámat cirógattam. Nirának, a macskámnak, gyönyörű fekete bundája és kék szeme van. Két évvel ezelőtt, télen, fogadtam be Őt. Kint kóborolt az utcán nekem meg megesett rajta a szívem. Azóta a családhoz tartozik és elválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon szeretem őt, a dorombolása mindig megnyugtatott.
Zenehallgatás közben különös sőt furcsa érzések kerítettek a hatalmukba, de egyik érzést sem tudtam megmagyarázni s nem is tudtam ezeket akkor mire vélni, ezért nem is foglalkoztam velük.
Általában mikor unatkoztam vagy próbáltam pihenni a gondolataim mindig messze, nagyon messze jártak. Most épp a családomon gondolkoztam. Egy általános családban éltem: anya, apa és gyerekek.
A nővéremmel általában jól megfértünk egymással. Ő nemrég töltötte be a huszat, én pedig alig múltam tizenhat. A nővéremnek rövid, göndör, világos barna színű a haja, épp olyan mint egy angyal, egy rakoncátlan, huncutt, örökké mosolygós angyal. A szeme épp olyan, mint az enyém, kívülről csak ebben az egyben hasonlítottunk. Neki is és nekem is világos kék színű szemeink vannak.

Ránéztem újból az órámra. Még csak fél hat volt. Törtem a fejem, hogy mivel tudnám elütni az időt...Megvan! Elmegyek zuhanyozni, minnél csendeseben nehogy felébredjenek a többiek. Általában elég sokáig szoktam tusolni, most ez nagyon jól jött. Legalább nem kell a szobámban ülnöm és unatkoznom. Miután megzuhanyoztam és megtörölköztem és letöröltem a forró víztől bepárásodott tükröt. A vizes, hosszú, koromfekete hajam könnyedén omlott le a vállamra. Mikor még pici voltam, sosem szerettem, hogy Fekete színű. Mindig fekete báránynak éreztem magam miatta, mivel a szüleimnek és a nővéremnek is barna színű a hajuk. De mára már megbékéltem a hajammal, megszerettem.
Általában eléggé fehér volt az arcom, de most az átlagosnál is sápadtabb néztem ki. Talán az alvás hiány miatt.
A leghalkabb módon próbálom megszárítani a hajam, nem akartam felkelteni a családom tagjait. Miután sikeresen megszárítottam a hajam beosontam a szobámba felöltözni. Felvettem a fekete nadrágomat és kerestem egy hozzá illő ugyanilyen színű trikót. Mostanság a fekete szín volt a kedvecem, ez illet leginkább a hangulatomhoz. Pár perc után meghallottam, hogy anya már felkelt és már készíti a reggelit, így lementem hozzá hátha segíthetek neki valamiben. Legalább addig sem unatkozom.

-Jó reggelt, anya!-mondtam a hangulatomhoz képest vidáman.
-Neked is jó reggelt, bogaram! Hogy, hogy ilyenkorán már fent vagy?-kérdezte meglepődve.
-Hát már fél ötkor felkeltem, de nem tudtam vissza aludni és már azóta fent vagyok.-válaszoltam neki lehangoltan.

Nem a mai nap volt az első alakalmon, hogy iyen korán felkeltem. Az elmúlt napokban is hasonlóképpen korán ébredtem, s egy ideje is ilyen szomorú a hangulatom. Csak fogalmam sincs, hogy mitől lehet ez az egész. Először csak az átlagos felébredésem előtt negyed órával hamarabb keltem fel, s aztán egyre tovább egyre hamarabb ébredtem. A hangulatommal szintén így voltam, egyre tovább egyre lehangoltabb lettem. S még ott voltak azok a megmagyarázhatatlan álmok. Minden egyes éjszaka mindig ugyan azt az álmot láttam. Nem is álom, inkább rémálom. Nemtudom, hogy hol voltam, vagy mi történt. Mindehol nagyon sötét volt és nem láttam semmit. S ami a legroszabb volt benne, hogy nagyon féltem, sőt rettegtem. Nemtudom mitől. S ez a z álom egyre és egyre rosszabb lett, ma volt a legrosszabb. A félelmemben még a fogaim is vacogtak, s majd hirtelen egy égető fájdalom belém csapott mint egy villám. A fájdalomtól összerogytam. Már a földen feküttem és sikítottam a fájdalomtól.....És hirtelen arra riadtam fel, hogy fekszem az ágyomban és sikítozom. Szerencsére ezzel a "mutatványommal" nem ébresztettem fel senkit.
-Roxana minden rendben?- hallotam meg anya aggódó hangját
-Igen persze.-hazudtam, nem voltam jól egyáltalán. Nem szerettem anyának hazudni, de ezt most nem modhattam el neki. Még magam se tudom, hogy miért vannak ezek a furcsa álmok.
-Azért ilyedtem meg, mert hirtelen olyan sápadt lettél...-mondta szomrúan. Szerintem észrevette, hogy nem mondtam igazat. Mindig is megérezte ha füllentettem neki.
-Csak kicsit elkalandoztam a gondolataimban.-válaszoltam szűkszavúan.
-Itt a reggelid.-mondta anya miközben letette elém a tányért. –Köszönöm.-mondtam neki s közben küldtem felé egy erőltetett mosolyt is.
Miközben elkezdtem enni, anya leült velem szemben és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat.
-Minden redben kicsim?-kérdezte még mindig olyan aggodó hanggal.
-Igen, persze.-mondtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam a hangom, miközben le se vettem a tányéromról a tekintetem. Féltem, hogy megint észreveszi, hogy nem mondok igazat.
-Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.-mondta még mindig olyan aggodalmasan, miközben egy mosolyt erőltetett az arcára.
-Tudom.-válaszoltam miközben én is vissza mosolyogtam. Miközben ettem anyu velem szemben ült szótlanul. Én közben minnél hamarabb megakartam enni a reggelimet, mivel ki akartam kerülni az újabb kédéseket. Amint megettem a reggelit, meghallottam egy ismerős autó motorjának a búgását. Magamban hálát adtam az égnek, hogy most Ang nem késett.
-Szia anya, én már megyek, mert megjött Angelique.- hadartam el gyorsan, miközben a hátamra kaptam a táskámat és felhúztam a cipőmet.
-Szia!-válaszolta mosolyogva, de a szemiben még mindig láttam az aggódást.
Amint kiléptem az ajtón, fellélegeztem, mivel sikerült egy újabb szótlan reggelt átvészelem.

Itt, Chicagoban az általánoshoz híven most is fújt a szél. A nap itt-ott kibújt a felhők közül pár percre de azután a felhők újból eltakarták őt. Mi Chigago külvárosában egy családi házban laktunk. Szerettem ezt a várost, mert kiskorom óta itt éltem. Mikor odértem a kocsihoz kinyitottam az ajtaját és beszáltam.
-Szia Roxie! - úgy köszönt, mint mindig.
-Szia Ange.
-Hogy vagy? - kérdezte miközben beindította az autót, s elindult az iskola felé
-Úgy, mint általában és te?-válaszoltam neki, tudta miről van szó, mivel neki elmondtam a mostanában lévő rémálmaimat.
-Kössz, én meg vagyok.
Az út további részében nem zaklatott a kérdéseivel, mert tudta, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben. Mikor Ange tíz éves volt, akkor költözött családjával Tucson-ból ide, a szelek városába. Azóta Ő a legjobb barátnőm.
Most vettem csak észre, hogy már megérkeztünk a parkolóba. Már majdnem teli volt. Ange gyorsan kersett egy szabad parkoló helyet,leparkolt és kiszáltunk a kocsiból. Csendben egymás mellet a bilógia terem felé sétáltunk.
Szerettem a biológiát, de most akár hogyan is próbáltam, nem tudtam figyelni. Folyton a rémálmomon járt az agyam. Miért álmodom mindig ugyan ezt? Miért vagyok folyton azon a sötét helyen? Mi volt az a ma éjjeli rémálmoban az az óriási fájdalom?
A kérdések halmazából a csengő hangja rántott ki. A következő három óran is épp ugyan ilyen voltam. Hiába próbáltam meg figyelni, sosem sikerült, mindig elméjedtem a gondolataimban.
Az ebédlőbe Angeliquevel lassan és csendben sétáltunk a szokásos baráti körünkhez. Már mindenki ott ült: Ava, Rosie, Jack és Evangeline. Én leültem Ava mellé aki rögtön elkezdte mesélni, hogy mi volt a tegnapi buliban. Egyáltalán nem volt kedvem hallgatni, hogy milyen volt a party, de nem akartam megbántanni Őt azzal, hogy azt mondom neki, hogy -Ava, most nincs kedvem hallgatni a buli részletit!, ezért úgy tettem mint aki nagyon figyel, bólogattam, és itt-ott rákérdeztem, hogy -tényleg?.
Rosie és Jack a tegnapi filmről beszélgettek és Ang Eva-val a következő órájukat beszélték meg. Én meg csak ültem és hallgattam Ava-t, de közben a godolataim megint máshol jártak.
A többi óra is épp olyan volt mint az előző négy, hiába próbáltam meg figyelni, akár hogyan is koncentráltam akkor sem sikerült.
Délután kettőkor ért véget a tanítás. A teremből, gyorsan siettem a pakolóba Ange autójához, mivel nem szerettem volna, hogyha nagyon sokat várakozik rám.
Mikor kiértem az épületből megcsapott az őszi, hűvös szellő. Az ég be volt borulva, és úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. A mennybolt szürke, szomorú, egyhangú volt. De volt benne valamilyen kékes-világos árnyalat, az égbolt mintha azt jelezte volna: ez az utosló ilyen eggyhangú, unalmas napod és ez ellen már nem tehetsz semmit...Varázslatos mégis rémisztő...
Hirtelen már csak azt vettem észre, hogy ott álok egyedül az iskola parkolójában, a zuhogó esőben. A szakadó eső visszatérítette a gondolataimat is a parkolóba, mivel elég furcsán nézhettem ki, hogy ott álok a parkoló közepén az áradó esőben, az ég boltot nézve. Szerencsére senki sem vette észre ezt a kis elbambulásomat, mivel mikor körbenéztem, láttam, hogy a parkoló már majdnem teljesen üres. A szemeim megakadtak Ange-n, mivel a kocsijában ült és óriásra nyílt szemivel nézett miközben hevessen integetett, hogy menjek már. Gyorsan oda futottam az autóhoz és beültem miközben sietve becsaptam magam után a kocsi ajtatját. A motor már zúgott és az autó lassan kihajtott a parkolóból és elindult.
-Minden rendben?-kérdezte Ang, miközben még mindig, tágra nyílt szemekkel merdet rám.
-Igen, persze-jegyeztem meg. Újból hazudtam, mint mostanába egyre gyakrabban. Sosem szerettem hazudni, de mostanság sokszor kellet, mert nem akartam, hogy bárki is fölöselegessen agódjon miattam. De nem is tudtam jól hazudni, főleg azoknak nem akik jól ismernek. Ezért próbáltam nem szemkontaktusba kerülni Ange-l, mivel így Ő rögtön rájött volna , hogy hazudok.
Éreztem, hogy most egy olyan dolog fog következni amit nem szeretnék, egy szomrú és senki kedvére nem való beszélgetés Angeliquevel.
-Rox, én ezt nem bírom tovább. Látom, hogy napról, napra szótlanabb, szomorúbb és elkeserettebb vagy. Egész nap el vagy merülve a gondolataidba, s még szomrúbb vagy. Ez így nem jó, sőt nagyon rossz! Kérlek mondd el, hogy mi a baj, talán tudok segíteni..-fakadt ki Ange, rögtön miután kiejtettem a számon azt az előbbi hazugságot, hogy: igen.., hangja szomrúságól és aggodalomtól csengett. Az arca fájdalmasan, szomrúan nézett... A hangja, az arca, az előbbi mondatai, mind-mind vízhangoztak a fejemben.
Nemtudom, hogy hogyan mondjam el neki, nemtudom, hogy mit mondjak el neki, sőt ,még azt se tudom, hogy egyáltalán ele mondjam-e neki. Fájt, hogy a legjobb barátnőm, akire mindig számítottam, szomorú volt miattam, s csakis miattam. De már rájöttem, hogy nem szabad neki elmondanom mert ez csak mégjobban fájna neki. Ezért csak ennyit mondtam:
- A-a-ange, én.. nem mondhatom el..
Azt mondják, hogy ha valami bánt mond el valakinel és könnyebb lesz, az én helyzetemben csak nehezebb lett volna, met tudtam, hogy ha elmondtam volna neki, Ő is ilyen szomorú lenne mint én és csak miattam lenne szomorú, Ang aki mindig is mosolygós életvidám lány, a legjobb barátnőm, volt, és mindig is az lesz... Miután kimondtam ezt a pár szót, az autó megállt és én megfogtam a kilincset és már nyittam is volna az ajtót, de Ang megszólalt.
-Ne menj el, kérlek! -kérlelt.
-Sajnálom, igazán sajnálom. Ciao. -csak ennyit mondtam és kiléptem a zuhogó esőbe.
Rohantam a házunkhoz, de nem az eső miadt, az nem érdekelt ha elázok. Azért futottam, mert fájt, hogy meg kellet bántanom Őt..
Miután sikeresen előkapartam a táskám legaljában lévő kulcsaimat, kinyitottam velük az ajtót és berohantam a házba. Ezeket mind úgy próbáltam megcsinálni, hogy még véletlenül se pillantsak hátra Ang-re, mert tudtam, hogy ő még mindig ott van és engem néz búskomor arcal.
Még senki sem volt otthon, a szüleim munkában és a nővérem suliban volt. Levetettem a kabátomat,lerúgtam a cipőmet majd egyenesen felmentem a szobámba és elterültem az ágyamon. Azon gondolkodtam, hogy hogy tudtam ennyire mélyre sűllyedni, hogy még a legjobb barátnőmet is megbántottam. Az elmúlt pár napban, mindenkit megbántok, eltaszítok magamtól és befordulok önmagamban. Pedig régen én se voltam ilyen, általában boldog és mosolygós lány voltam, de mára már egyáltalán nem vagyok az.
Pár perc múlva azt vettem észre, hogy szörnyen hasogat a fejem ezért bevettem és fájdalom csillapítót és vissza feküdtem az ágyamba. A kialvatlan éjszakáknak és a nyugtatónak köszönhetően elaludtam. Most, az elmúlt napokban először álmatlanul és nyugodtan aludtam. Mikor felébrettem még eléggé világos volt kint, de lehett látni, hogy már nem sokáig. Az idő már fél hét hörül járhatott. Az eső már nem esett, de még mindig be volt borulva az égbolt. Felálltam az ágyról és leballagtam a konyhába. Szerencsére a nyugtató meg tette a hatását, mert már nem fájt a fejem. A konyhában anyukám sürgött-forgott, mert a vacsit készítette.
-Szia angyalom!-köszönt mikor észrevette, hogy lejöttem.
-Szia anyu, mikor lesz vacsora?-kérdeztem, mikor megéreztem a finom illatokat.
-Még fél óra, nagyjából.
-Oké, én addig kimegyek Nirával eggyet sétálni a patra.
-Jó, de vigyázz magadra és legyél otthon fél óra múlva.-mondta, miközben én a cipőmet és a kabátomat vettem fel
-Ok, addig szia!-köszöntem el és már kint is voltam a házból.
Nira már az ajtó előtt ült és várt rám. Majdnem minden nap ilyenkor kimentünk setálni a tópartra. Nem kellet semmilyen póráz vagy valami hasonló Niarának, mivel Ő nem az a fajta macska ki elszökik, de már nem egyszer megesett, hogy egy-két napra eltűnt és után egyszeribe újra megjelent. Emlékszem mikor először így eltűnt akkor még csak pár hete volt nálunk, azt hittem, hogy már vissza sem jön, mivel azt gondoltam hogy megtalálta a régi gazdája, vagy hogy valami baja esett. De utána épen és egészségesen visszajött. Azóta van, hogy néhányszor eltűnik.
Michigan-tó a világ egyik legynagyobb tava. Igazán gyönyörű, egészében úgy néz ki, mint egy kisebb tenger. Az óriási szélnek köszönhetően nagy hullámok fodrolóztak ma a tón. Ha ilyen zord az idő, mint ma, kevés ember tartózkodik a parton.
Leültem egy padra és ölembe vettem Ni-t, eggyütt néztük a fodródzó tó hullámait. Próbáltam a sok folytonos gondolatot kiűznia fejemből, kicsit sikerült is miközben a cicámat símogattam, ki elégedettség képpen dorombolt.
Észre se vettem, hogy mikor sötétedett be, de már csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen sötét lett és a város lámpa-fényáratban úszott. Biztos voltam benne, hogy már elmúlt hét óra van. Talán lehet, hogy már nyolc is. Késő ősz volt már, azért sötétedett ilyen korán. A lábaimat minnél gyorsabban próbáltam szedni miköben Ni melletem jött. Sosem szerettem este a városban járkálni. Főleg nem csak így: Nira meg én.
A szél erősen fújt, érezni lehett, hogy vihar közeledik. A hajamat az arcomba fújta mikor betértem egy hosszú szűk utcácskába. Nem szerettem erre járkáli, nem szerettem a társasházak melletti hosszú-hosszú szűk utakat. Csak is azért tértem ide be, hogy rövidítsem a családiházunk felé vezető utat. A szél még ide is befújt, hallani lehetett a süvítő hangját és a kisebb-nagyobb mennydörgéseket. Az égen lehetett látni a megjelenő fényeket, villámokat. Minnél gyorsabban szedtem a lábamat, mivel otthon akartam lenni, egyrészt mert éhes is voltam, erre a megszólaló gyomrom is bizonyítékot adott rá, másrészt fáradt is voltam és nyugodtan szerettem volna már pihenni az ágyamban.
Gyors szedtem a lábamat, közben Ni-t néztem mikor észrevettem, hogy borzolni kezdte hátán a szőrt. Ahogy felnéztem észrevettem a közeledő sötét alakot. Megálltam, és csak a közeledő emberalakot néztem.
A léptei lassúk, mégis magabiztossak voltam és egyre csak közeldett felém. Arcát nem lehetett látni, mert a lámpa csak hátulról világította meg őt. A villámlások és a mennydörgések egyre gyakoribbak lettek,de az arcát nem világították meg. Nira hátrált, a hátán még mindig a égnek meredt a szőre, dühössen fújtatni kezdett és közben halkan mogrgott. Mihelyst észbe kaptam, hogy már mennyire közel van az alak, megfordultam és gyors léptekkel elindultam arra felé ahonnan betértem. Ekkor észrevette, hogy próbálok elszökni és megszólalt:
-Ne menj el, hiába igyekszel elfutni, tőlem nem menekülhetsz el!!- szólt utánnam mély, érdes, rekedtes, mégis bársonyos hanggal.
A hangjától kirázott a hideg, tudtam, hogy igaza van, hittem neki. Valami bennem azt sugalta, hogy igaza van, nem menekülthetek előle. Féltem, de minden erőmet összeszedtem és minnél gyorsabb futásnak eredtem...

Hát végre ez is kész lett. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellet rá várni, de egy annyira jó törénetet olvastam a neten, hogy nem tudtam "letenni" :). A fejezthet annyit, hogy ez olyan bevezető fejez lett, hogy jobban megismerhessük a főszereplőt és az Ő életét.

U.i.: Kérlek írjatok hozzászólást!! Nagyon fontos lenne nekem. Ha bármilyen kérdésetek vagy kérésetek van azt is írjátpk meg!! :)
Pussz. Rowan

Read more »