Na szóval, kész lennék vele. A novellával, amit a pályázatra írtam. Igazából nem tudom, talán kicsit rövid, talán kicsit gyorsan összedobott.. De az enyém.
Az elme fogságában
Csak álltam ott. És néztem. Csak álltam ott és néztem, csak álltam ott és néztem, néztem és csak
néztem és csak álltam. Nem tudtam mi tévő legyek. Maradjak, vagy fussak el? Hisz szerettem őt és talán még mindig szeretem. De láttam, mindent láttam. És
továbbra is csak ott álltam és néztem, és nem tudtam MI tévő legyek. Néztem a lány vonalait, a mellkasát, a lábait az egész csupasz testét és a halotti félelemtől elhomályosult, tágra nyílt, nagy,
barna szemeit. Ekkor észrevettem a nyakán lecsorgó bíborvörös folyadékot, amint a kulcscsontján keresztül a hideg aszfaltra csepeg. Csak az egyik felét láttam,
így, ahogy közelebb léptem, megpillantottam a vérforrás eredetét. A meghökkentségtől önkéntelenül is a szám elé raktam a kezem, hogy elfojtsam
az undor és a meglepődöttség keverékét. Továbbra sem tudtam a férfi szemébe nézni, és még mindig megbabonázva néztem a lányon
azt a részt, ahol a feje majdnem elvált a testétől. Egyszerűen megbénultam és normális gondolkodásra sem voltam képes. Nem tudtam, hogy valaki egyszerűen, hogy képes
ilyenre. De még kevésbé fért a fejembe az, hogy hogy nem vettem észre ez idáig, hogy valójában mi is rejtőzik benne. A férfiben, akiben megbíztam, és
akit szerettem, akár a testvéremet, sőt, még jobban. Azt gondoltam, hogy különös kötelék van közöttünk, olyan, amilyet még senki sem élt át.
De most, ahogy láttam Der izzadságtól a homlokára tapadt tincseit, az adrenalintól lüktető nyaki ütőerét, a könyökéig véres kezeit és azt
a szempárt. A szempár, amelyet az elmúlt öt vagy negyvenöt percben, - nem tudom, az időérzékem teljesen elhagyott -, sikeresen kerültem, most már nem lehetett. Teljesen
elnyelt, elvesztem az elködösült, megtébolyodott, vizenyős zöld szemekben. Rájöttem, hogy soha nem tudtam ki is ő valójában.
„Nem akartam, hogy lásd ezt.” – szólalt meg azon a hangon, amit annyira jól ismertem,
de ebben a pillanatban mégis annyira idegennek hangzott. – „Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Az lesz a legjobb, ha most elmész.”
Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy el kéne mennem, de még mozdulni sem bírtam, nem
hogy megforduljak és tovább menjek. Egyszerűen nem ment. Mintha egy láthatatlan erő késztetett volna arra, hogy továbbra is megkövülten álljak és figyeljem az egész
jelenetet. Mintha egy kéz fogott volna vissza, és nem engedte, hogy akár egy porcikám is mozduljon. Szólalni próbáltam, de még egy hangot sem tudtam kiadni.
„Mi ez?” – a harmadszori sikertelen igyekezetem után, sikerült feltennem ezt a két
szavas kérdést, de épp hogy csak suttogva.
„Kérlek menj el, otthon majd elmagyarázok mindent.” – a feszült arca ellenére
a szemei meglágyultak, ahogyan rám nézett, de mind eközben a testével próbálta eltakarni a lány hulláját, amely még mindig épp oly halott volt,
mint 2 perccel ez előtt. Kezdett nagyon is bebizonyosodni, hogy ez nem csak egy rettenetes rémálom, amiért titkon magamban imádkoztam. Bárcsak az agyam éjszakai beteges szüleménye
lenne. De nem. Éreztem a lágy tavaszi szellőt az arcomon, amely együtt hordozta magával a város bűzét is, amely elég bizonyíték volt arra, hogy ez a valóság.
De az agyam tiltakozva továbbra sem volt hajlandó ezt elfogadni.
„Otthon?” – törtem ki hisztérikus nevetésben.- „Mégis mit akarsz megmagyarázni
ebben? Hisz megölted ezt a lányt..” – tettem hozzá elhaló hangon, ahogyan vontatottan hátrálni kezdtem és közben lassan ráztam a fejem, hátha csak képzelődöm.
Pillantásom az úton fekvő lány, a vére és az ő szemei közt cikázott, egyre gyorsabban és gyorsabban. Féltem. Hirtelen olyan érzésem lett, hogy kezd
elnyelni az egész. A gyilkosság, a földön szétfolyó, szinte feketén vöröslő vér, a szeretett férfi pillantása, a közelebbi utcáról
áthallatszó zajok, a város szaga és az éj sötét színe. Lüktetni kezdett a fejem, és úgy éreztem felrobban, hacsak nem tűnök el innen a
lehető leghamarabb. Egyre tovább, annál gyakrabban léptem hátra, miközben Der csak néma tekintettel figyelte minden egyes mozdulatom. De ő nem mozdult, nem közeledett felém,
és nem is távolodott. Csak a lány mellett térdelt és próbálta maga mögé rejteni őt. Úgy éreztem ha egy perccel is tovább maradok, egyszerűen
megőrülök. Nem voltam képes tovább figyelni az ismeretlen lány vérben fuldokló testét és Dert, ahogyan teljesen természetesen veszi a könyökig vörös
karjait.
Már vagy csak egy tizenöt lépés választott el a sikátor sarkától,
mikor megfordulva futásnak eredtem. Egyszerűen nem ment tovább figyelnem a látványt. Nem sejtettem merre futok, csak annyit tudtam, hogy el, és a lehető legmesszebbre. Levegőért
kapkodva cikáztam az utcán haladó emberek között, akik semmit se sejtettek az egy letérővel arrébb lévő gyilkosról és hullájáról. Mindenki
sietett valahova a nap lemenő sugaraival elárasztva, csak én voltam ez egyetlen, akinek fogalma se volt az úticélja felől.
Egy tíz perce futhattam megállás nélkül, mikor egy kevésbé
zsúfolt utcába betérve a falnak dőlve a földre rogytam és tovább nem mozdultam, nem voltam képes.
A földön ültem és vártam, hogy a tekintetemet elborítsa a teljes sötétség,
de hiába. Talán itt-ott elhaladt mellettem valaki, de engem szinte levegőnek nézve sétáltak tovább. Legtöbbjük azt gondolhatta, hogy egy narkós lány lehetek,
aki ma még nem kapta meg az adagját. De nem csodálkozom, hisz napi látvány volt az ilyen errefelé. Majdnem minden sarkon egy drogos, egy díler, vagy egy prosti állt.
Az emberiség legalja lakott ezen a környéken.
Ahogy a földön összegömbölyödve, próbáltam megfejetni, vagy elfelejteni
– nem tudom, hogy melyiket szerettem volna jobban – az elmúlt fél vagy másfél óra eseményeit, egy fekete nadrágszárra lettem figyelmes, aki megállt mellettem.
Felnéztem rá, próbáltam összpontosítani a vonalaira, miközben ő az arcomat a jéghideg kezébe vette és én meg szembetaláltam magam Derrel, a férfival,
aki ezentúl már csak a rémálmaimban szerepelt.
Rare
Rare lesz az írói álnevem. Rowanát nem írhatok, egyesek talán felismernék. A másik novella (max. 3-at lehetett beküldeni) a Karácsonyi ajándék novellám lesz. Az kissé lapos, szerintem, de veszíteni nem hiszem, hogy veszíthetek azzal, hogy beküldöm azt is. :)
0:19
Rowana Dark
