Használjuk ki a szabadidőnket

Körmölök, karmolok, koptatom a billentyűzetet. Otthon, kissé betegen, de korántsem halálosan, szóval szeretném kihasználni ezt a plusz-mínusz egy hetet valami értelmes dolgokra. És most nem a sulira gondolok, ahova egyre tovább, annál jobban utálok járni. És egyre jobban kezd felerősödni bennem a vágy, hogy visszaüljek a magyar iskolapadok közé. Csak az a hatalmas gondom, hogy az anyám. Mikor októberben, kiakadva felhoztam a témát, nem lett jó vége. Ezért félek újból szóba hozni az iskola-ügyet, de eközben már lassan több, mint 1 hónapja tisztában vagyok azzal, miszerint legkésőbb a következő tanévet már máshol, pontosabban a DUG-ban, MTAG-ban, vagy tökmindegy, hogy hogyan nevezzük-ben szeretném kezdeni. De ha most megmondanám az anyámnak, hogy: -Hé, anyu, jövőre Duna utcára szeretnék járni!, rögtön azzal jönne, hogy biztos csak miatta szeretnék átlépni. Pedig ez nincs így, már mint ahogy említettem, több mint egy hónapja tisztában vagyok vele mit szeretnék, és akkor még korántsem tudtam, hogy ez lesz, hogy megint együtt leszünk. És az időtájt már kezdtem belenyugodni a sorsomba, szóval semmi köze nem volt hozzá. Sok indokom van, hogy valójában mért is szeretnék átmenni. Hiányzik a magyar, imádom az egész épületet, elég sok mindenkit ismerek arrafelé, odajár az egyik legjobb barátnőm (Ivi kb. rettenthetetlen 11 éve :D(Szeretlek :* XD)) és még sorolhatnám. Tisztában vagyok vele, hogy ahova most járok (nevét említeni nem szeretném) több, mint valószínű, hogy esetleg színvonalasabb, meg minden, de nem érdekel. Ez van.
Két héttel ezelőtt, vasárnap, Ivi-vel érdekes dologra bukkantunk. Vagyis annyira nem is érdekes, csak mi egy őrült nagy hülyeséget hoztunk össze belőle. Egy novellaíró pályázat indul a sulijában, ahova én is szeretnék jövőre járni. Szóval mivel nekem eléggé megtetszett, kitaláltuk, hogy írok egy-két novellát a versenyre (max 3-at lehet) és bedobja majd a suliban található "Bizalom ládába", név nélkül. Igen írok egy versenyre úgy, hogy valójában oda se járok :DD
Szóval ezt a hetet, erre is kiszeretném használni. Meg talán gitározni is elkezdek, megint.

Read more »

Cseszeget a sors

Nem, nem én voltam, aki kicsivel több, mint 1 hónapja azt állította, hogy semmi sem lesz olyan vele kapcsolatban, mint régen. Még ha 1 héttel ez előtt is megkérdezte volna tőlem bárki is, akkor is az lett volna a válaszom, hogy soha többé nem lesz ugyan olyan. Mondjuk, igen, ugyan olyan semmi sem lesz, csak megint járunk. Vicces, mi? Kb 4 hónap szenvedés után újból elkezdtem. Múlt hét szombat érdekesen alakult. Két csaj kissé bebaszott állapotban :D. De nem ezt akartam előhozni. Cseszegettem minden lehetségessel, mint általában ha iszok. Ő meg hagyta, de olyan furcsán viselkedett, főleg velem szemben. Nem tudtam mire vélni, és mondhatjuk, hogy kissé nyomult is, pedig ő közel sem volt olyan állapotban mint én. Másnap meg egész nap irogattunk, és beköpte, hogy akar velem beszélni. Beszéltünk is, és így alakultak a dolgok. Ha azt válaszoltam volna, hogy nem akarom újrakezdeni: egyrészt, kurva nagy hazugság lett volna, más részt pedig rettentően megbántam volna. Szóval? Miért is ne? Szarabb már nem hiszem, hogy lehet. (Bár azért nem igazán szeretnék rácáfolni..)
Igen, igen nem vagyok teljesen százas, ezzel mindenki tisztában van, ő is, de még az anyám is. Csak anyu nem mondja ki. :D De én már feldolgoztam, hogy komoly betegségben szenvedek, meg hogy hülye vagyok. Eléggé.
Szóval nemtudommennyi-0,5 a remény vezet továbbra is. A sors meg elkezdett cseszegetni, nagyon.
(U.i.: Az én meglátásom szerint egyszer, félig győztem a remény felett, ez akar az a bizonyos fél lenni.. :D)

Read more »