3. fejezet - A sötétség

Nem értettem semmit se. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban már majdnem teljesen kedves hozzám, s hirtelen, egy másodperc töredéke alatt rettentően dühös lett. Fogalmam se volt, hogy mi idézhette elő ezt.
Csak ott álltam megszeppenve a karjai között, és csendben figyeltem. Miközben Ő megmerevedetten állt, vicsorgott és torkából mély morgás tört elő. Újból megijedtem tőle, megrémisztett a morgása, ami legjobban egy vadállatéhoz hasonlított.
Idegesen körbenézett. Az utca összes kis apró zugát végignézte a szemeivel, s úgy összpontosított minden részletre, mintha csak az élete múlna rajta. Én ez alatt csendben figyeltem őt, az arcvonásain lehetett látni, hogy eléggé feszült és ingerült volt.
Pár másodperc után, hirtelen rám meredt. Résnyire szűkítette a szemét, s észrevette, hogy én újból mennyire tartok tőle, elmosolyodott.
-Sajnálom, de most már mennünk kell. Pedig szívesen csevegtem volna még itt, ezen a kellemes helyen.- újból körbenézett, és mosolygott tovább.
A mondandójától szinte megrökönyödtem. Az utolsó csepp reményem is szertefoszlott. Tudtam, hogy nem tehetek semmit se. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék szökéssel, most már nem sikerülne.
Mihelyst eljutott a tudatomig, hogy el fog rabolni, és én nem tehetek ellene semmit, most még jobban úrrá lett rajtam a legyőzhetetlen pánik.
Mikor meglátta, hogy megértettem, hogy mi fog most következni egy hirtelen mozdulattal megfogta a vállamat és a csípőmet, s a másik pillanatban már a hátán is voltam.
Rögtön, miután feltett a hátára elkezdett futni. Arrafelé rohant merről nem rég, oly magabiztosan lépkedett felém.
Olyan gyorsan futott, hogy szinte az lehetetlen volt. Még egy jó kondiban lévő ember se tudott volna olyan gyorsan futni a hátán egy lánnyal, mint ő. A sötét falak helyett, csak elmosódott foltokat láttam, semmi mást.
Nem tudtam mi lesz most, de éreztem, hogy ebből már semmi jó sem származhat. Becsuktam a szemem és vártam, hogy már vége legyen. Most hogy veszni láttam az összes cseppnyi reményemet, az idő érzékem nem működött valami jól, de abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy alig futott fél percig mikor egy pillanatra megállt. Ekkor összeszedtem a bátorságomat és kinyitottam a szemem.
Fogalmam se volt, hogy hol vagyok. Egy dologban biztos voltam már nem vagyok Chicago-ban. Gyorsan körbenéztem, hogy hátha fogom látni a város fényeit, de semmi. Sehol semmilyen lámpa, vagy hasonló. A hold halvány fényével világított, így legalább azt ki tudtam venni, hogy egy erdőben vagyok. Hát igen, a filmekben is a pszichopata gyilkos ilyen helyre hozza el az áldozatát, hogy megölje. Rettegtem, hogy nemsokára talán én leszek az az áldozat.
Itt már semmi jelét nem hallottam annak, hogy vihar készülődne. Nem, ezt a térséget már elhagyta a vihar: fák levelei halványan csillogtak a hold világban, s közben egy-egy csepp víz hullt le róluk. Messze lehettünk, nagyon messze a várostól.
Mikor megállt körbenézett és futottunk is már tovább, vagyis én nem szaladtam, csak ő. Most már az idegességtől sem tudtam becsukni a szemem. Reszketve a félelemtől azt kívántam, bárcsak vége lenn már ennek az egésznek. Akár hogyan legyen is a vége csak már vége legyen.
Nem érzékeltem már a külvilágból szinte semmit sem, mikor egy mély morgásra lettem figyelmes. Majd később még egyre és még egyre. És akkor abban a pillanatban megálltunk.
Az egyik morgás az Ő torkából szólt, de a másik kettő morgás is nagyon gyorsan közeledett felénk. Pislogni se volt időm, mert két különböző irányból megpillantottam, két grizzly medve nagyságú farkast.
Vicsorogtak és lassú léptekkel közeledtek felénk. Az egyik láthatólag a nagyobbik, oly fekete volt akár az éj. A másik egy kissé kisebb, de még így is akkora szinte mint egy ló, a fekete farkas ellentéte, világos szürke színű volt.
Miközben a hozzánk közeledő állatokat néztem, ő ledobott engem a hátáról és úgy magához szorított, hogy szinte alig kaptam levegőt. Ő is akár csak a farkasok is, vadul morgott, akár csak egy vadállat.
Még mindig reszkettem, de fejemet ide-oda kapkodtam idegesen, hogy lássam milyen közel van már a vég. Mikor újból rájuk pillantottam, megláttam, hogy már nem közelednek csak egy helyben állnak, és ha lehetséges akkor még előbbinél is hangosabban morogtak. Pont mihelyst újra a fekete farkasra pillantottam, az abban a pillanatban elrugaszkodott a földtől és felénk ugrott.
Ekkor már csak a halált vártam.


Az egyik pillanatban még ott álltam az erdőben a másikban pedig már itt voltam. Hogy hol az az itt? - jó kérdés, a választ pedig magam se tudom. Sötét van, nem látok semmit, egy parányi fényt se. Nem fáj semmim, s nem is félek. Nyugodtság árad szét bennem, itt a semmi közepén. Nincs itt senki más, rajtam kívül. Nem tudom, hogy hova tűnhettek a többiek.
-Vajon hol van az el rablóm, s hol vannak a farkasok?- Hiába kérdeztem magamtól, a választ nem tudtam.
Kinyújtom a karomat előre és végig nézem azt. Tisztán látom a kezem, akár csak nappal.
Elgondolkodom, vajon hol lehetek? Élek még, vagy már nem? Pedig semmilyen fájdalmat nem éreztem.... vagy a halál talán nem is fáj?
Elindulok előre, vagyis arra felé, mely velem szemben van. Lépteim a sötétben nesztelenek, akár csak a macskáé. Nem nehéz lépkednem, nem, kifejezetten könnyű. Mintha a levegőben lépkednék.... Pedig nem süllyedek, de ha a levegőben sétálnék, bizonyosan zuhannék. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy itt nem érvényes a gravitáció..
Sok kérdés ellenére, melyekre nem tudom a választ, jól érzem magam itt és nyugodt vagyok, de úgy vélem, úgy érzem, mintha elfelejtettem volna valamit, akárcsak befejezetlen dolgom lenne. De hiába töröm azon a fejemet, hogy mit felejthettem el, nem jut az eszembe.
Ahogy sétálgatok, s itt-ott leülök a semmibe, gondolkodom az előbbieken. Nem tudom, mennyi ideje lehetek itt.. talán csak pár perce, vagy már pár órája vagyok itt?- az idő érzékemet már teljesen elvesztettem.
Miután egyre többet gondolok az elrablásomra és a farkasokra, újból kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Lassan, de biztosan kezd szétáradni bennem a félelem.
Sétálgatok, tovább, s tovább, de egyszer csak nagyon-nagyon messziről észreveszek valami nagyon halovány fényt, oly messze, hogy annak a világosságnak- legalábbis én azt gondolom, hogy az valami fény- a legsötétebb szürke színe van.
Egy különös és erős vonzás hatására elkezdek felé lépkedni. Fogalmam sincs mi lehet ott. Talán a mennyország?- az nem lehet, hiszen én nem mehetnék oda, meg amúgy sem hiszek benne.
De ahogy közeledek felé, annál jobban félek. Igen, tagadhatatlanul reszketem.
Hiába, ez már nem érdekel, csak hagyom, hogy a fény befolyásoljon, s egyre közelebb kerüljek hozzá.


Helló, már rég nem jelentkezdtem. Talán, ez alatt a sok idő alatt míg nem volt új fejezet elveszítettem az eddigi pár olvasómat, de nagyon reménykedem benne hogy a dolgok nem így történtek. Nagyon örülnék neki, ha mindenki írna hsz-t, akár névtelelnül is. Előre is nagyon köszönöm!!


U.i.: Úgy gondoltam, hogy átnevezem az oldal címét, mivel végre rájöttem, hogy mi legyen az írói nevem. Így ezentúl ezen a címen lesz elérhető: www.rowana-dark.blogspot.com
Még egyszer nagyon kérlek Titeket, hogy írjatok hozzászólást!!

Pusszancs, Rowana Dark

Read more »